40. Fejezet - Mi van, elfogytak a k*rváid?

“...itthagytál azon a hideg, februári szombaton.”

~ Yoo Kihyun szemszöge ~

Három hónapja kerültünk vissza a versenybe, és a csapatok rangsorában az élre, ám senki sem volt boldog. Minhyuk szinte soha nem mosolygott, ha egy légtérben voltam vele, pont ugyanúgy, mint a többiek. Ha hozzám is szóltak, akkor is csak Na Ri-ról beszéltek, és mesélték, hogy már ismét nem vette fel a mobilját, és senki sem tudja hol lehet. Ők legalább naponta jártak az orvosiban, hátha megunja az öreg a titoktartást, és elmondja nekik, hogy hol van a keresett személy. Őket érdekelte, engem kicsit sem.

Éppen a lépcsőn sétáltam lefelé, és gondolkodtam, hogy most vajon melyiküktől kapom meg a mai Na Ri adagomat, ám mikor leértem senki sem volt ott, csak egy kis cetli az asztalon.

“Elmentünk a szokásos csapatépítőre, reméljük nem bánod, ha te kimaradsz belőle, de addig is nézd meg a Tv-s fiókot, és gondolkozz egy kicsit! Meg fogsz lepődni!

Az állítólagos legjobb haverjaid, akikre hallgatnod kéne!”

- Chh, annyi a szerencséd, hogy idősebb vagy nálam, Shin Hoseok! - dobtam vissza a falapra a fecnit, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében elcsoszogtam az említett fiókig, és vonakodva, de kivettem belőle mindent.

Telis-teli volt azokkal a dolgokkal, amiket Na Ri-nak adtam bármikor is. Ott volt a COEX-es jegy, és a közös kis kávézgatásaink blokkjai, mindegyiken be volt karikázva a végösszeg, az utolsóhoz pedig hozzá volt csatolva egy kis fehér boríték is. A külső részére fel volt írva az összes bekarikázott összeg, a lap sarkában viszont el is volt végezve minden számítás, rászámolva 3% kamattal.

Tátott szájjal szorongattam a papírokat és vártam a csodát, vagy nem is tudom mit, egészen addig, míg meg nem hallottam a telefonom csörgését a konyhaasztalról. Hagytam, csörögjön csak, én pedig ültem tovább a tv előtt, és bámultam magam elé. Nem, nem azért, mert megérintett volna, vagy lehet csak magamnak akartam bemesélni, hogy minden ugyanolyan.
Minden érzelem nélkül kinyitottam a borítékot, és belenézve a rengeteg Won mellett egy újabb, kézzel írt levelet találtam.

“Hát, szia!

Nagyon nehéz, de el kell kezdenem valahogy. Nem hallgatott meg senki, így egyedül az írás lesz ezúttal is a tanúm arra, mennyire próbálkoztam. Próbáltam túlélni, elfelejteni téged, más irányba indulni. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem, és lehet, hogy ezt más inkább szégyenként élné meg, de én a lelkem mélyén büszke vagyok arra, hogy ennyire tudlak szeretni, és nem tudok együtt élni a fájdalommal, ami teljes mértékben, csakis a saját hibám, de semmiképp sem a Te hibád. Szívből sajnálom, hogy a körülmények erősebbek voltak nálunk, és azt, hogy ennyi idődet kellett rám pazarolnod. Őszintén sajnálok mindent!

Kérlek, Kihyun, bocsáss meg mindenért, amit szerinted ok nélkül tettem ellened. Nagyon sokat hibáztam, halogattam, meggondolatlan voltam, de nem tudtam azokban a pillanatokban másképp tenni, emberből vagyok. A gondolat, hogy elveszítelek, hogy az életünk, a boldogságunk mások kezében van, tehetetlenné tett engem is. Bárcsak a Te kezedben lett volna. Talán most nem lenne minden így…

Nem kérem, hogy fogadj vissza, csak kérlek, ne gyűlölj annyira. Nekem elég a bocsánatod, és nem érzem magam egy világi senkinek, bár megérdemlem, ez nem vitás.

Képtelen vagyok haragot vagy gyűlöletet érezni irántad, amiért meg sem hallgattál, mert az olyan, mintha magamat gyűlölném. Ennyit kaptunk, másfél év, melynek minden Veled töltött pillanatában boldog voltam. Nem érdemlek semmit, ahogy Te mondtad akkor, mikor szakítottunk: „Ne feledd, Na Ri, nem én engedtem el a kezedet, hanem te engedted el az enyémet.”

Szeretném lezárni a múltat, mert bugyuta módon azt hiszem, hogy ezzel elfelejtelek Téged, így kezdetnek ennyit tehetek. Összeszámoltam mindent, az utolsó fillérig, tényleg mindent. Ez a levél nem is olyan fontos, dobd ki nyugodtan, csak nekem jelent megkönnyebbülést, hogy elmondhattam, hogy Te tényleg nem tehetsz semmiről, csakis én. “Bűnös, szégyentelen, semmirekellő”, ezek mind olyan szavak, amiket magamhoz vágok, ha a tükörbe nézek, mert ezek jutnak az eszembe. Szívesen szeretnék valakit újra, de nem megy… Olyan ez, mintha Te meghaltál volna, és így nincs értelme levegőt vennem. Más ez a gyász, és más vagyok én. Egyetlen egy embert szerettem, és viseld a felelősségét, mert Te voltál az. Megtaláltalak, és boldog lettem, elvesztettelek és béna lettem, aki most is nyöszörögve görnyed a közös képeink felett, és rád gondol. Ócska, hazug képzelgéseim vannak arról, hogy itt vagy velem, pedig csak álom vagy, ami minden este kísért. Játszanám én pókerarccal a játékaidat, és nem gondolnék Rád, ahogy én sem uralom már a gondolataidat, s mindezt miért? Mert Te úgy akarod.

Boldoggá tettél, aztán lemondtál rólam, ezt el kell fogadnom. Azt mondtad, nem tudsz így velem lenni. Mindig ott voltál nekem, ez vitathatatlan, de én mikor nem voltam ott?

Lehet, ez csak egy játék volt, ahol te sokkal tapasztaltabban és okosabban játszottál, mint én. Nyertél, meghaltam.

Akárhányszor megjön a posta, és a címlapon látlak elszorul a torkom, majd nem tudom tartani magam. Fáj, hogy messze vagy és utálsz, mégis minden vágyam az, hogy újra érinthessem a kezedet, csak még egyszer, vagy érezhessem az illatod. Levegőt csak azért veszek, hogy láthassalak egyszer újra, utoljára. Egyszer szeretnélek látni, csak egyszer, aztán eltűnök ebből a világból, mert bár senki nem hiszi el, de nem megy nélküled. Nem Te vagy az oka, Te csak a része vagy ennek. Ettől függetlenül le kell írnom, mennyire szeretlek. Soha nem tudnék a létezésed nélkül élni, ha Te holnap meghalnál, én egy perccel sem élnék tovább. Elmegyek hamarabb, hogy ne fájjon többé semmi.

Kihyun, elfáradtam. Tudod milyen ez, ugye? Nem miattam érezted, olyan fontos én nem vagyok, de érezted már, tudom. Aztán jöttem én. Nekem nem jön senki, mert én valóban Neked születtem, és a mi halálunkkal véget ért az életem. Közhelyesen hangzik, de ráébredtem, hogy ez teljesen egyszerű, és így működik. Csoda, ha megtalálod a másik feledet, és gyilkos, ha elveszíted…

Nem illeszkedek már bele abba a képbe, amit elterveztem magamnak, neked hiába suttogom, nem hallod már meg, nem akarsz meghallani. Sosem hagynék Rád terhet, így most is azt mondom: nem a Te hibád. Egy valamit viszont kérnék, vigyázz majd Jinae-ra, kérlek!

Szeretlek. Téged egyes egyedül.”

A levél végére érve akár valami ágyúból kilőtt golyó, úgy hagytam el a házat, felkapva a még mindig csörgő telefonom és a kabátom. Csendet akartam, de nem az otthoni fülledt meleget, hanem a szabad levegőt, és a természet csendjét. Le kellett nyugodnom valahogy. Zavart a mobilom, így mikor már harmadjára kezdett bele a csengőhangomba, akkor döbbentem rá: ezt a számot csak egy embernél állítottam be, Nála.

- Na Ri - kiáltottam a telefonba, meg sem nézve a nevet.

- Drágám, mikor érsz rá? - búgta egy női hang a sok közül, akihez közöm volt mostanság. - Tudod, ma is és a hétvégén is szabad vagyok, és gondoltam, hogy megismételhetnénk a múlt hetit - folytatta. - Egyébként, ki az a Na Ri?

- Miért ez a csengőhangod nálam? - kérdeztem, nem is foglalkozva a kérdésével.

- Hjaj, butuskám, nem is emlékszel, te mondtad, hogy állítsak be nyugodtan bármit. Ez a szám olyan gyönyörű, és szerelmes, hogy muszáj voltam ezt beállítani nekünk. - Kinyomtam a telefont.

- Szerelmes, megint, vagy még mindig - ráztam a fejem, egy kis mosollyal a szám sarkában.

Feltéve a zsebemben tartott maszkomat elindultam a Starship orvosához, remélve, hogy a többiek által annyiszor ostromolt köpenyes pont most adja fel. Beérve a kórtermekhez, akár egy vadász a vadra, úgy vadásztam a szememmel a főorvost, ám nem láttam sehol, egészen addig, míg ki nem nyílt a kettes szoba ajtaja, ahol Na Ri-t is kezelték, mikor kiderült a helyzet.

- Elnézést, lehetne egy kérdésem? - álltam határozottan a magas férfi elé, aki meg sem lepődve mosolygott rám.

- Persze, mondja csak, Kihyun - felelte nyugodt hangon.

- Meg tudná mondani, hogy körülbelül hány hónapos várandós lehet most Park Na Ri?

- Azt hiszem most pontosan négy. Gondoltam, hogy jönni fog még. Jó babázást kívánok! - mosolygott rám ismét, majd megveregette a vállam és továbbállt a dossziékkal a kezében.

- Szóval akkor este… - ennyit tudtam csak mondani. Vagy öt percig álltam ott, a zsúfolt folyosón, mikor feleszméltem, és ezúttal remegő áldozatként futottam a gondolataim, az emlékeim elől, egészen a Holly’z dormjáig, hátha kihúzhatok valamit a lányokból, bár tudom, hogy én vagyok az utolsó ember ezen a földön, akire most kíváncsiak.

Odafelé menet vagy négy embernek nekimentem, akiknek szitkozódó szavai leperegve rólam löktek közelebb és közelebb a lányok háza felé.

- Boneul, NW, valaki, kérlek - dörömböltem az ajtón, szinte nem is látva a könnyeimtől. - Kérlek, valaki nyissa ki!

- Mit akarsz? - nyitott ajtót Hyohee, kicsit sem kedves arckifejezéssel.

- Kérlek, mondd el, hogy hol van Na Ri! - kérleltem zokogva, azonban semmire sem mentem vele, csak állt ott előttem, és még a szeme se rebbent. Ilyen voltam én is Na Ri-val? Biztos vagyok benne…

- Kihyun - szólalt meg végül - , gyere be! - tárta ki az ajtót. Bent a rég látott, ám mégis megszokott látvány fogadott. Boneul könyvet olvasott a kanapén, miközben mellette Minji és Rinae párnák közé bújva néztek valami romantikus sorozatot, ahol a szerelmeseknek szurkolhattak naphosszat, Soree pedig a fülesével a fején énekelgetett, és írogatott a füzetébe. A konyha viszont üres volt. Akarva-akaratlanul is oda vezettem a tekintetem, hiszen akárhányszor beléptem ebbe a házba, mindig oda mentem. Na Ri mindig ott üldögélt az egyik bárszéken és zenét hallgatott. Én pedig minden egyes alkalommal megijesztettem, amiért morcos volt persze, de nekem az az édes arc volt minden vágyam újra és újra.

Az érkezésemre mindenki felkapta a fejét és csendben figyelt, egyiküket kivéve; NW éppen akkor érkezett meg az emeletről, és amint meglátott csak egy mondata volt hozzám: - Mi van, elfogytak a kurváid?