“Én pedig ott voltam bent, egyedül, megsemmisülten, és nem utolsó sorban, lelkileg halottan.”
Egy hét múlva mindenki folytatta a munkát, a versenybe mindenkit visszavettek, mintha semmi sem történt volna. A próbák egyre nehezebben mentek, rosszul voltam. Nem aludtam semmit, le voltam gyengülve - a szokásosnál is jobban - , és undorodtam a kedvenc ételeimtől. Az eddig tökéletesen működő csapatunk most szétesett. A fiúkkal nem beszéltem, jobbnak láttam, ha inkább a közelükbe sem megyek.
Épp a folyosón sétáltam, mikor meghallottam a nevem. Jooheon és Hoseok voltak azok. Sietősebbre vettem a lépteim, csakúgy mint az elmúlt egy hétben bármikor máskor, csupán azért, hogy elkerülhessem őket.
- Na Ri, állj már meg egy kicsit! Csak beszéljünk, fontos lenne - kiabálta Wonho, mire a másik kiegészítése is megérkezett:
- Kihyunról van szó.
Ez volt az a pillanat, amikor az a cseppnyi gondolat is - miszerint megállok - elszállt, és szó szerint futni kezdtem, egészen a női mosdóig. Már majdnem biztonságban voltam, mikor a semmiből minden egyre csak sötétedett, míg végül forogni kezdett a végtelennek tűnő fekete mindenség. Még hallottam a lépteket, és a hideg folyosó kövét a testem alatt, majd már ezek is megszűntek számomra. Azt reméltem örökre… Az örökké soha nem végtelen, az érzet azonban határtalanná teheti a fájó perceket. A percekből órák, az órákból napok lesznek, a napokból pedig szépen lassan kialakul egy hét. Az az egy hét, amely egy remek lehetőség volt arra, hogy megtudhassam, hogy neki csak egy fejezet voltam, míg nekem ő volt az egész könyv. Egy könyv, amit úgy tűnik kiolvastam, bármennyire is imádtam minden egyes sorát.
A fogorvosnál éreztem utoljára a mentolhoz hasonlító kellemes illatot, ami körülöttem terjengett, mikor kinyitottam a szemeim. Az ágy - amin feküdtem - melletti széken ülő alak felpattant, ahogy a másik oldalon is mocorgás hallatszott. Úgy éreztem magam, mint egy állatkert legfőbb látványossága. Zavart, hogy mindenki néz, de nem szól, mindenki mosolyog, de az okot elhallgatja, de leginkább az zavart, hogy mindebből kizárva egyedül én vagyok.
- Megtennék, hogy egyedül hagynak a kishölggyel? - kérdezte a fehér köpenyes, szintúgy mosolyogva. A görbület pedig az ajtó csukódásával már le is hervadt az arcáról. - Két hírem van, egy jó és egy rossz. Melyikkel kezdjem? - lapozgatta a füzetét, miközben fel-felpillantgatott rám.
- A rosszal.
- Na Ri, legyünk őszinték, ki kell, hogy zárjalak a versenyből. - Csak bólintottam válaszul. Nem kérdeztem, feleslegesnek tartottam, tekintve, hogy én magam is gondolkoztam ezen a lehetőségen. - Látom jobban viseled, mint vártam, már csak a másik hír a kérdéses - nyújtott át egy kis lapot, ami mérnöki pontossággal volt félbehajtva. Apró gyomorgörccsel, és félelemmel dugtam be az ujjam a két fél közé, miközben az alsó ajkamat harapdáltam idegemben.
- Doktor úr, elnézést, de hogy van Na…
- Na Ri, te terhes vagy? - vette ki a kezemből Minhyuk a mindent magyarázó, az életemnek értelmet adó kis képet.
- Kihyun apuka lesz - rázogatta az említett vállát Shownu, míg Changkyun csak tátott szájjal állt.
- Ki tudja egyáltalán az enyém-e. - Ez volt az a mondat, amely még ebből a mérhetetlen örömből is felrázott, és hideg zuhanyként borította rám ismét a valóság olykor fájó végtelenjét.
Egy hónappal később…
- Szia, Anya - rogytam le a sírhalom elé, amit már fájóan régen láttam - kérlek, ne haragudj rám - simogattam meg a névtáblát, kiengedve mindenféle gát nélkül a könnyeimet. - Itt vagyok megint, eljöttem hozzád. Tudom, hogy nem lehetsz mellettem, de figyelsz engem és tudod min megyek keresztül, így nem regélek neked róla - kúsztam közelebb a dombhoz, nem kímélve a látogatásomkor szokásos fekete ruhámat, vagy a harisnya híján fedetlen, hófehér, bűnös lábaimat.
- Annyira nehéz, Anya - panaszoltam. - Fel akarom adni és veled lenni, nem pedig itt, teljesen egyedül. Anyu, miért rontok el mindig mindent és taszítok el magamtól mindenkit? Nekem te vagy az egyetlen, akire számíthatok, csakis te. - Szipogva törölgettem a patakoknak irigységet okozó könnyeim, hatástalanul.
A szél elcsendesedett, a tavaszi rügyek már elkezdtek éledezni. Egy - a sír melletti cseresznyefáról származó - kis kezdemény le is esett a földre, az édesanyám halma mellé, ahová az enyém kerül majd. Csak néztem az apróságot, ami a kezdetben elvérzett a harcban, és meghalt még az élet előtt.
Anya mindig azt mondta, hogy egy jó édesanya mindig a gyermekére gondol először, és csak másodsoron magára. Lehet nehéz, göcsörtös, magányos az út, ki kell tartania. Erre én viszont úgy éreztem képtelen vagyok. Hat és egy negyed hónap volt hátra addig, hogy igazán felnőjek, és nőként viselkedjek. De úgy éreztem el fogok vérezni, pont ahogy a kis rügy, amiből már nem lesz rózsaszín kis virág, ami mikor lehull valaki kezébe, végre célbaér, mert örömet okozott.
Nem tudtam eldönteni, hogy felejtsek, vagy szeressek tovább, bár belül úgyis tudtam, hogy az első opcióba végleg belepusztulnék.
- Ha kisfiú lesz, szeretném, ha Jinhyun lenne, ha kislány lesz, legyen Jinae. Ezt akarta Kihyun is, Anyu. - Elcsuklott a hangom. - Sírnék, amiért elment, és elhagyott, de minden este, mikor a képét kézbe veszem magamat hibáztatom. Nem tudtam mit teszek, nem gondoltam végig, hogy milyen következményei lehetnek. Én vagyok a hibás, ő is megmondta. A kezet, ami engem tartott én engedtem el és nem ő lökte le magáról. Pedig könnyebb lett volna…
Otthon, csak ledobtam a kabátom és a táskám, majd akár egy élőhalott, úgy dőltem bele az ágyamba, szinte fuldokolva a sírástól.
Féltem, és most is félek.
Féltem attól, hogy lecsukom a szemem és ott lesz mellettem. Féltem ettől, mert tudtam, hogy mindez csak egy elmeszülemény, és valójában még csak a közelemben sincs, mert ő és a lányok visszakerültek a versenybe, én pedig kiléptem. Seoulban maradt, én pedig hazajöttem Anyangba, felejteni.
Minden este hallom, ahogy elpakol és elképzelem az illatát, ahogy körbeleng.
Felültem és a kezembe fogtam a közös képünket, majd kettészakítottam, így csak ő maradt meg, magamat kidobtam. Szépen visszatettem a képkeretbe, a saját felem helyére pedig beraktam az első, és eddig egyetlen ultrahang-képet a piciről. Percekig ültem és néztem őket, és ha nem lettek volna üveg mögött, már rég eláztak volna.
- Sajnálom - törölgettem meg a vizes üveget.
Úgy ahogy voltam, a fekete gyászruhámban dőltem el az ágyon. Nem öltözködtem, hisz tudtam, hogy aludni biztosan nem tudok. Jóformán nem aludtam semmit azóta, hogy Kihyun otthagyott egyedül abban a szobában. Visszasírom minden percét annak, mikor itt volt, és éreztem a jelenlétét.
- Azt mondtad, hogy neked ez nem megy. Fogtad a cuccaid, ügyetlenkedtél a kilinccsel, ahogy mindig is csináltad. Régen, mikor még biztos voltam abban, hogy az enyém vagy nevettem rajta, olyan aranyos voltál. De akkor csak zokogni tudtam, akár egy kisgyerek. Végül kiléptél a motelszoba ajtaján, becsaptad, kiléptél a motelből is, majd hatalmas trappolással keresztülmentél a szívemen. Hogy mennyire fájt ez nekem? Kimondhatatlanul. Mindenem te voltál, most pedig csak egy kép vagy, és néhány emlék. Én nélküled pedig csak egy senki. A szívem üres, mert nem vagy itt, kietlen, akár egy sivatag… száraz. - Az oldalamra fordultam és bámultam a mellettem üresen lévő helyet, az övét. - Látod Kihyun, a saját oldalamon alszom, nem fekszem el az egész ágyon, mint a találkozásunk előtt. Megszokás? Talán. Hozzá sem érek az oldaladhoz, nem akarom bántani, az a tiéd, örökre. Átfordulhatnék, de az üres fogas, ahol nem lóg a kabátod szintén rád emlékeztet, mint minden. Pedig ebben a szobában soha nem jártál… - megmarkoltam a párnám csücskét, hogy levezessem a feltörni akaró könnyeim. Nem akartam ismét sírni, már fájt, ha lefolyt egy csepp is az arcomon. - Tudod, ha most itt lennél és mindezt neked mondanám, melléd gurulnék, odahívna engem a besüppedt ágy. Most viszont egyenes a lepedő, ránctalan, tökéletes, akárcsak az arcod, mikor aludtál és én titkon néztelek. - Csigához hasonlító módon fordultam át a másik oldalamra, mellette ez is gyors volt, mert tudtam, hogy ott van és figyel rám. Biztonságban voltam. - Most is ráz az áram, mint mikor itt voltál, de ez most fáj, mert nem a te puha ujjaid érnek hozzám, hanem a számomra érdesnek tűnő takaró. Ez megy minden este, nélküled. Végül elalszom, de megvalósul a félelmem: veled álmodom, ismét. Boldogok vagyunk, nevetünk, reggel pedig boldogan kelek és mosolyogva fordulok át, hogy adjak neked egy puszit és megsimogassam az arcod, de csak a levegőt kavarom fel a kezemmel, mert nem vagy itt velem. A semmiből pofonvág az emléked és az, hogy annyira kiraboltál engem, hogy még a porzó föld látványát is elvetted tőlem, így pontosan tudom, hogy elmentél. Miért nem hagytál kételyek közt? Miért nem hagytad, hogy por szálljon fel a lábnyomod után, és így ne láthassalak?
És ekkor, mint minden egyes reggelemen a boldog mosolyom, és az eddigi vontatott kacajom keserves sírásba fordul át, mert te elmentél, és itthagytál azon a hideg, februári szombaton.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése