38. Fejezet - Csak egy alkalom

“Én tudok segíteni… Visszajuttatlak a versenybe mindegyikőtöket

+82 (02) 650-6399”

Idegesen dobtam le a Shownu által kibérelt szobában a telefont, mikor befejeztem a titokzatos segítővel való társalgást. A hang torzított volt, csupán egy címet mondott, illetve azt, hogy egyedül menjek pontban este kilencre. Utánanéztem, bár a motel internete nem volt túl sokáig hasznomra, annyit viszont kiderítettem, hogy a város ezen részén van, a körzet másik felén. Igaz, az is elhangzott, hogy ne szóljak senkinek, azonban nem bírtam tartani a szám, na meg féltem is, így bekopogtam Boneulhoz, hátha egy séta közben jutok valamire. Nem tudtam elmenjek-e vagy sem.

- Na Ri, ez hülyeség, el ne merj menni! Esküszöm megtéplek, ha nem talállak este Kihyun mellett azon a szar ágyon! - fenyegetőzött miután részletesen elmeséltem neki mindent.

- El kell mennem, Kihyun miattam került az utcára, és ti is mind. Nem ülhetek a híd alatt, azt nézve, hogy mind vacogtok majd télen.

- Na Ri, nekem rossz előérzetem van, azt sem tudod ki az, aki felhívott. Lehet nem is tud segíteni, te pedig bajba kerülhetsz. Na Ri, gondold végig ezt az egészet! Gondolkodj felnőttként, ne pedig egy bűntudatos tiniként!

- Megoldom - azzal otthagytam.

Jooheonnak szóltam mielőtt elmentem volna, azonban neki azt mondtam, hogy a bátyámmal találkozom, de hamarosan jövök.

A táskám pántját szorongattam, mikor megérkeztem a kis papírra lefirkantott cím utcájába. A környék kihalt volt, raktárak és egy szinte őskorból hátramaradt hotel vette körbe az utat, amin a világítás égett, egy-két villanyoszlopon kívül. A napokban nem esett az eső, az aszfalton mégis kétes eredetű folyadék állt hatalmas tócsákban. A sötét, sikátorhoz hasonlító helytől kirázott a hideg és olyan érzésem volt, mintha hangyák futkosnának végig a teljes testemen tetőtől-talpig. Lassan haladtam előre, néha kicsit megállva, esetleg meg is fordulva, vagy hátralépve kettőt.

Épp a táskámban kerestem a telefonom, mivel taxit szerettem volna hívni és megfutamodni, mikor az egyik mögöttem lévő raktárból kiugrott egy sötét alak, majd magával húzott, egészen a zöldre festett ajtón belülre. Csak annyit mondott: "Késtél".

Bent hideg volt, csakúgy, mint odakint. A berendezés vasból kovácsolt, erős polcokból állt, melyek igazi labirintusként álltak össze. Ahogy az alak húzott maga után golyóztak a szemeim a sok vonaltól, amit a polc-sorok látványa okozott. Mikor kiértünk a férfi kinyitotta az egyetlen ajtót, ami a többi berendezéshez képest eltért valamiben, ez a torlasz fából volt. Belökött rajta, majd eltűnt. Lassan araszoltam bentebb a kicsinek nem mondható szobában, mikor megláttam egy díszletnek kinéző területet. Kamerák vették körbe, mindenhol lámpák voltak, hogy tökéletes legyen a fény a felvételeken. Ezekről még Kihyun mesélt nekem régebben, még talán Kojangban.

Így, látva a helyszínt méginkább kedvemre lett volna a távozás, azonban legbelül tudtam, hogy már késő. Tudtam, hogy Boneul okkal féltett, én pedig meggondolatlan voltam, mikor belementem ebbe az egészbe. Hibáztam.

Gondolkodásom közben észre sem vettem az előttem álló férfit. Amint feltűnt ki is ő meghajoltam. A versenyigazgató volt és mellette Kyungseok állt büszkén felszegett fejjel.

- Meg sem ismersz Na Ri? - mosolyodott el Sidae Sunbae, amitől ráncba szaladt a homlokom. Persze, felismertem, ő a Starship igazgatója, ő dobott ki minket.

- De, felismertem Sunbae, bocsásson meg a tiszteletlenségért - hajoltam meg újból, szinte derékszögben.

- Nem, nem ismersz meg - ingatta a fejét. - Akkor inkább bemutatkozom, Kim Sidae, vagy mondjam inkább úgy, hogy Cha Hosong? - Mi? Nem az nem lehet. A vállalatelnök és Kyungseok fogadott apa-fia kapcsolatban állnak? Időm sem volt gondolkodni az előbb hallottakon, ugyanis két alak mögöttem termett. Erős szorításukkal felülkerekedtek a nőies erőmön, így a fejem mellé húzták a kezeimet. Össze-vissza rángattam a kezeim és rugdalóztam a lábaimmal, a fejemmel pedig ide-oda ingáztam, mintha két izomkolosszust ennyi hárítani tudna. Naiv voltam, nagyon naiv.

- Tudod Na Ri, nem véletlen hoztuk a szabályokat. Versenyző és versenyző viszonya tilos. Vajon mit szólna Kihyun, ha megtudná, hogy mire vállalkoztál? Biztos nagyon szomorú lenne, igaz? - ciccegett fejrázva, mindeközben körülöttem sétálgatott. - Hadd meséljek valamit, egy igen fontos dolgot. - A szemei az én félelemtől hatalmasra tágult íriszeimbe vésődtek. - Régen ismertem egy nőt, gyönyörű volt. A haja barna volt és selymes, akár Korea legdrágább szövetei, vagy még azokon is túltett, már nem tudom. Az idő mindent elhomályosít, kivéve az arcát. Az arca vörösre pirult, akárhányszor megleptem valamivel, azonban mi mégsem lehettünk együtt. Mást választott, az az iszákos barom pedig megölte, és nem lehetett az enyém, egy percre sem. Harminc év is eltelt azóta, mióta le kellett mondanom róla. Mikor a fiam felkeresett tudtam, hogy hihetek neki, mert ő sem lehet boldog, miattad. - Elhallgatott. - Mindennek ára van Na Ri, komoly fizetség jár mindenért, a tiéd pedig csak most kezdődik.

- Most pedig térjünk a tárgyra - fogta meg Kyungseok az egyik kezével az állam, majd szorosan rámarkolt és maga felé fordította a fejem. - Tetszett a csinos pofikád, már az árvaházban is - mosolygott, én viszont legszívesebben leköptem volna. Meg akartam ütni, de a kezeim lefogták a mögöttem sziklaként álló őrszerűségek. - Nem hittem volna, hogy, ilyen könnyen idejössz. Bár, annak a kutyának igaza volt, tényleg harcias egy kislány vagy. - Jobbra-balra mozgatta a fejemet. - Nézd csak - fordított a reflektorok felé - az ott a kis alku, amit kötöttél - vigyorgott fogsorát mutogatva. Az apja mögötte csak nevetett, majd elsétált a kamerák túloldalára, ahol a vaksötét uralkodott.

- Hé Párduc - bökött a sötét alak felé, aki behozott ide - , a név: Yoo Kihyun.

~ Yoo Kihyun szemszöge ~

Miután Jooheon szólt nekem, hogy ne keressem Na Rit csak úgy vállatvonva visszamentem a szobába, mivel a bátyja teljesen megbízható társaság volt, így izgulni sem izgultam, akkor azonban, mikor Boneul zaklatottan kopogtatott az ajtón, azzal a szöveggel, hogy Na Ri SOS hívást indított, majd nem szólt bele a telefonba, mondhatom nem kicsit paráztam be. Az ijedtséggel hamarosan düh is párosult, mikor megtudtam, hogy Jooheonnak nemes egyszerűséggel hazudott, hogy ki tudja hova elmehessen és hősködjön, mert bűntudata van. Az SOS hívás egy hatalmas előnye a hozzá tartozó GPS-jel, így viszonylag könnyen beazonosítottuk a raktárat, ahová a telefonja került. Azt nem tudom, hogy örülök-e annak, hogy ő a telefonjával van, vagy sem, de egy biztos: odamegyek érte. Megfordult a fejemben, hogy szólok a fiúknak, de nem éreztem magam abban a helyzetben, hogy én kéregessek szívességeket tőlük, így magam indultam meg a sötét éjszakában.

A telefonomon folyamatosan figyeltem a kis jelet, ami őt jelezte. Egy zöld ajtónál erősödött fel leginkább a jel, így mit sem sejtve nyitottam be.

Bent egy fekete ruhás fickó rögvest letámadott, mondhatom szép kezdés. A kezében egy penge volt, amit a nyakamhoz szorított.

- Név - sziszegte. - A neved! - kiabálta újra. - Mondd már meg a kibaszott neved! - nyomott egy kést a torkomhoz.

- Yoo Kihyun. - Eleresztett.

- Lódulj virágfiú! - lökött neki az egyik polcnak. Kicsit sem tetszett az, ahogy rám nézett, olyan volt, mintha mélységesen elítélne, pedig, ha a nevem sem tudta, akkor igazán fogalma sem lehetett arról, hogy ki vagyok.

Egy évezrednek tűnt, mire kijutottam a polcok takarásából. A hangok egyre erősödtek, mintha sírás lett volna, keserves sírás.

- Azt hiszed megmentenek? - nevetett egy ismeretlen férfi hang.

- Engedje el! - Komolyan Kihyun, ennyit tudsz mondani? Ne már!

- Appa, ez olyan kiábrándító, azt hittem tényleg csak játszanak - ciccegett a fiatalabb. Az apjára nézve azonban minden beugrott.

- Sidae Sunbae-nim? - hajoltam meg tátott szájjal. Ide-oda kapkodtam a fejem, de Na Rin elidőztem egy keveset. A ruhája hiányos volt, a sminkje lefolyt. A kezei az ágynak voltak kötözve, melyet tökéletesen megvilágítottak a lightbox-ok, illetve a kamerák fénye is oda vetült.

- Gratulálok Kihyun! - jelent meg az egyik kamera mögött Hawon. - Nem hittem volna, hogy tényleg szereted. Őszintén olyannak tűnsz, aki egy alkalom után váltja a partnereit. Vagy talán csak a szüzek kellenek? Na Ri arra sem volt jó, ugyebár - mondta gúnyosan, miközben egyik ujját a szájába véve ingatta a fejét. - Na Ri, Na Ri, ki is a kurva? Nem tudom ki jött ide, miután pénz ellenében elhívták egy aprócska alkalomra. - Ekkor rám nézett. - Oh, hogy te nem tudtad Kihyun - jött közelebb - meg akart menteni téged - nézett Na Rira, velem egyetemben - bár, szerintem saját magától szeretne megkímélni téged. - Nem foglalkozva azzal, hogy mit mond rohantam oda a kikötözött lányhoz. Bevallom azt hittem, hogy az utamat állják, de meglepő módon odaengedtek hozzá.

- Egy éjszaka, cserébe a helyetek a versenyben - hangzott az egyetlen mondat, ami megütötte a fülemet - , ő döntött, megmásítanád? - tette a kezét a vállamra a hang gazdája. Lesöpörtem volna, de ahogy Na Rira néztem valami megváltozott. Az arcára félelem ült ki, nem tudtam viszont, hogy azért mert elrontom a tervét, vagy azért mert nincs ínyére a szituáció. Végül döntöttem. A kötélhez nyúltam és eloldottam.

- Te tudod, Yoo Kihyun - azzal minden lámpa lekapcsolódott. - Viszlát!

~ Park Na Ri szemszöge ~

Idegtől feszes kezekkel szorongatta a csuklóm, durván, fájón, én mégis csak sziszegtem, pedig ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Nem voltam abban a helyzetben, hogy a bugyuta kéréseimmel traktáljam, miközben miattam volt ilyen állapotban.

Mögöttünk amolyan mennydörgéshez hasonlító erővel csapódott be a motel-szobánk ajtaja. Kihyun dühösen zihált, miközben az ágyhoz vezetett, majd a szó legszorosabb értelmében rálökött, ő pedig fel-le kezdett járkálni előttem. Nem szólt semmit, csak lépegetett jobbra-balra.

Tudtam, hogy hülyeséget csináltam, már akkor éreztem, mikor felhívtam azt a telefonszámot, azonban elszántam magam, miatta. Kár, hogy az életben nekem semmi sem úgy alakul, ahogy azt akarnám…

A fehér falak fullasztóak voltak körülöttem, az egyébként is kemény matrac pedig olyan szilárd volt, akár a beton. A szemeim könnyesek voltak, és néma sikolyom tudatta velem, hogy bizony ez a helyzet volt életem legfájdalmasabb eseményeinek egyike. Lassan hangot adtam a cseppek mellé, a fortyogó fiút azonban ez sem hatotta meg, bár mit is vártam… Nem is tudom hányszor próbáltam előhozakodni magamban valamivel, csupán egy használható mondattal, azonban nem ment. Úgy nehezebb megvédeni magát az embernek, ha már a bűne előtt tudta, hogy ő a hibás.

- Na Ri, miért? - állt meg közvetlenül előttem. A kezével megmarkolta a már szétszorított csuklóm és felállított, hogy közelebb kerülhessen hozzá az arcom. Vörösre változott szemei égettek, azonban nem kellemes módon, sokkal inkább zavart okozott, és azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány.

- Na Ri - ejtette ki újra a nevem, mintha azt várná, hogy a szemébe nézzek, én azonban képtelen voltam erre. Szégyelltem magam, mérhetetlenül. Tudtam volna megálljt parancsolni és elutasítani, de nem láttam más megoldást, csupán azt, hogy érte megtegyem azt is, amitől óckodom és a hányinger kerülget. Felszisszentem, mikor a tekintete az enyémbe fonódott, hála annak a meglepően gyengéd mozdulatnak, amivel felemelte az állam, hogy rá nézzek. Nyeltem egyet, és fogvacogva vártam, hogy mit fog szólni, azonban megint csak néma volt. A szemeimet nézte, amikből még mindig esőfelhőként csepegtek a könnyek. Egy pillanatra sem engedte el a csuklóm, pont ahogy a fekete szempár is rabul ejtette az enyémeket és erős láncon tartva magához kötötte azokat.

- Tudod te, hogy milyen érzés, mikor az is hátbaszúr, akiben a legjobban megbízol? - A kezeim elengedte, én pedig visszaestem az ágyra. Ekkor jöttem rá, hogy mindeddig ő tartott állva, hisz amint nem fogta a kezem csak egy rongybaba voltam, aki nem képes két lábon állni, mert gyenge. Ő volt az erőm, aki elhagy, Ő volt az álmom, aki fájdalommal teli, Ő volt az én alapom, aki összedől, és Ő volt az életem, aki nélkül én csupán egy lelketlen test vagyok, akinek a halál megváltás lenne. Függtem tőle, mint szorzótáblától a matek kettes.

Tudtam miről beszél, hisz egész életemben ezt az érzést éreztem, ez marcangolt belülről. Soha, egyetlen ellenségemnek sem kívántam, hogy így érezzen, és próbáltam is tenni ellene, azonban én galád módon azt az embert sodortam a saját gödrömbe, aki az égvilágon mindent jelent nekem. Olyan, mint azokban a régi filmekben, ahol az emberek a szerelmüket mindenhez hasonlítgatják, ezzel kiemelve a fontosságukat. Nekem ez mindössze egy szó: mindenség. Ezzel az éjszakával kezdődően azonban számomra már csak a semmisség maradt. Egy egyszerű lyuk, ami beszippant és mindenedtől megfoszt. Annyira meg szerettem volna vele osztani ezt, kapaszkodni belé, hogy újra megtartson, azonban csak ennyit tudtam kiejteni a számon, azt is csupán halovány, elfojtott hangon.

- Tudom… - zokogtam fel a padlót fixírozva. A csekély látókörömbe bekerült a cipője, majd leguggolt elém.

- Nem tudod - jelentette ki.

- Kihyun én sajnálom - az ujjaim tördeltem, pont ahogy ő szokta. Magam is megleptem vele, hisz soha nem tettem még ilyet, azonban iszonyatosan jól esett, talán azért, mert tudat alatt ez az apróság is rá emlékeztetett. A következő pillanatban azonban megállított, pont úgy, mint ahogy azt én tettem minden egyes alkalommal, mikor rákezdte. Szólni akart, én viszont féltem, így megelőztem őt. - Tényleg sajnálom és tudom, hogy nem kellett volna, megbántam én… Én... - Befogta a szám.

- Na Ri - a hangja újra hideg volt, olyan idegen számomra. Tekintélyt parancsolt és olyan volt, akár egy vezető hangja, akire feltétel nélkül hallgatni kell. Felemeltem a fejem, azonban csupán egy pillanatig voltam képes rá nézni.

Kihyun felém tornyosult, mikor lassan felállt, majd gyors levegővételeit látva ráébredtem, egy percig sem volt kedve megbocsátani, nem azért beszélt és kérdezett, mert így akart megnyugodni, csupán nem bírta már a csendet, aminek ijesztő hangjai visszhangoztak a fejében. Ismertem ezt az érzést. Sokszor kavarogtak a gondolataim akörül, hogy mit tervezhet a sok kis rohadék agysejtem, mikor csend van és minden hibám előugrik a beépített TV-men.

Minden szó nélkül hirtelen megtámaszkodott az ágyon, így olyan közelségbe került, amit kicsit hétköznapibb szituációban nem bírtam volna mozdulatlanul kezelni. Csupán pár centi volt köztünk, és ismét egymás szemeiben keresgéltünk. Én valamit, amiben reményt lelhetek, ő pedig valamit, amiről nekem fogalmam sem volt. Riadt őzikének tűnhettem, a szemeim is körülbelül akkorára dülledtek ki, mikor kiejtette a mondatait a száján.

- Tudod Na Ri, én mindent elviseltem volna, mindent, elég lett volna az az egy indok, hogy cserébe veled lehetek, de megcsalni soha nem csaltalak volna meg. Nem voltam elég jó? Kevés vagyok? Nem akarsz már?

- Miattad csináltam.

- Miattam? Igazán? Ki alá feküdnél még be miattam? - ordított.

- Sajnálom…

- Sajnálod, sokra megyek vele. Ha Boneul nem szól meg is ölhetnek téged. És, ha azok a kamerák forogtak volna? Mi lett volna akkor, belegondoltál? Mi lett volna akkor, ha nem engednek el téged? Akkor is miattam tetted volna, ha akaratodon kívül történik? Te dobtad oda magad, én csak meg akartalak védeni, érted? - hadarta zavarodottan, ami csak méginkább növelte a bűntudatot bennem, ami reggel még csak tervben sem volt. - És tudod miért mentem oda? Önző vagyok, egy zsugori nyomorék, aki félti azt az egy kincset, ami maradt neki. Mert ez - húzta végig mutatóujját az ajkaimon - és ez - csúszott le a kulcscsontom vonaláig - pont ahogyan ezek is - siklott át ujja a melleim közt, majd eljutott a combomig - csakúgy, mint mindened, az enyém - mart rá a fenekemre. - És nem szeretek osztozkodni.

A közelsége, az én kiidegelő tetteim és legfőképp az ő kiszámíthatatlan cselekedetei mind félelmet keltettek bennem. Nem tudtam mit fog tenni, csupán reménykedtem, hogy bocsánatot nyerek, és tovább élhetek, mert nélküle tényleg egy nagy semmi vagyok. Sokan mondják, hogy így érezni hiba, hisz minden ember független, szabad élőlény, aki egy szintén független és szabad társat kap az életre, én viszont már a kezdetektől fogva nem voltam se független, se szabad. Kellett valaki, aki bezár - akár az ölelő karjai közé, akár a szívébe - , valaki, aki eltorlaszolja a kijáratot, hogy ne futamodhassak meg.

- Nem-nem, ezt nem tehetem! - mászott le rólam egy szempillantás alatt. Idegesen a hajába túrt, miközben egyre távolabb sétált tőlem. Rágódott valamin. Bevallom egy vékonyka reménysugár szállt el a szemeim előtt, hátha az egyik part a szakítás, a másik pedig a megbocsátás, amik közt vergődött. Ha így lett volna, legalább tudtam volna, hogy gondolkodik azon, hogy mindezt elfelejtse, még akkor is, ha nehezen menne neki. Abban a percben jöttem rá, hogy mennyire önző is vagyok, hisz csak magamra gondoltam, és arra, hogy nekem milyen érzéseim vannak, míg az ő gondolatainak egy percig sem szenteltem figyelmet.

Egy belső késztetés miatt felnéztem rá, tehetetlenül néztem, ahogyan az erős férfi szemeiben gyöngyözött a könny és az arcára kiült az a hatalmas kín, amit okoztam neki. Éreztem, hogy ég a szívem, túlforrott bennem minden egyes apró érzelem, és fájt a hely, ahová a nevét égette. Megbélyegzett, az első pillanatban felkarcolta a skiccet, ami egyre csak formálódott, ezzel az éjszakával azonban minden eldőlni készült. A tinta vagy lepereg, vagy végleg belémívódik… rétegről-rétegre a mély felé.

Amint felnéztem rá az arca megváltozott. Újra megindult, egészen addig, míg a homlokunk nem ért össze.

- Nem tudom - suttogta, azonban a folytatást nem bírtam kivenni, a szájról olvasás pedig ilyen közelségben lehetetlennek bizonyult.

Hirtelen mozdulattal döntött hátra, a gerincemet törte a rekord kemény matrac. Az egyenetlen légzésem mintha neki magabiztosságot adott volna, míg belőlem kiszipolyozott minden egyes biztos pontot. Nem csinált semmit, csupán nézett és morgott, majd az egyik morgás után durván megcsókolt. Nem azért ijedtem meg, mert viszakoztam volna az effajta érintésétől, hanem mindössze attól rezzentem össze, hogy megteszi mindezek után. Vad volt, kicsit sem romantikus - nekem azonban ez a csók volt most a lételemem, az egyetlen dolog, ami egy kicsit éltet - sőt, sokkal inkább mondtam volna birtoklónak, vagy tárgyasítónak. Engem viszont nem érdekelt miért teszi és hogyan, csak érjen hozzám és érezzem, hogy velem van.

Kicsit sem várakozva gombolgatta a nadrágom, illetve az övét is, miután felsőink már a szoba különböző pontjain hevertek - az egyik a lámpa tetején, míg a másik a szekrény foggantyújába akadva.

- Kihyun - fogalmam sincs mit akartam mondani neki, hisz abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ő mit csinál most. Percenként gondolta meg magát, majd akár valami felbőszült állat, úgy rontott nekem újból. Meg akartam állítani és hagyni, hogy lenyugodjon, de valahol mélyen akartam is, hogy ne hagyja abba. Lehet azt sugalltam magamnak, hogy emiatt reménykedhetek?

- Ne állíts meg - suttogta, ám halk szavai parancsként értek hozzám, az agyamban feltekerve a hangerő gombot legalább nyolc fokozattal. - Megmutatom neked, hogy milyen az, amikor igazán jó vagyok valamiben, valakivel, aki az enyém.

- Kihyun - fogtam meg a haját, hogy felnézzen rám, ami meg is történt, ott viszont a maradék önkontrollom is elveszett, és a lassan engem is uraló vágyaim hajtottak. - Oppa, tudod, hogy szeretlek, ugye? - A megszólítástól kissé lefagyott, hisz nem hallotta még az irányába a számból ezt a kifejezést.

- O-oppa? - kérdezett vissza sután. A pillanatnyi öntudatlanságát mohó módon kihasználva, még mindig a haját fogva húztam fel velem egy vonalba, majd megharaptam az alsó ajkát és magam felé húztam. Ez volt az, amitől bármilyen szituáció és körítés mellett is egy vadállat szabadult fel az aranyos srácból, akit mindenki szelídnek, kissé forrófejűnek ismer.

Fél órával később pedig bennem egyre nagyobb lett a biztonságérzet, mikor magához ölelt, azonban ez sem tartott sokáig.

- Nem, ezt nem tehettem volna - fogta a fejét, miközben magára kapta a boxerét, és megindult a nadrágja felé.

- Kihyun - nyúltam a kezéért, miközben másik a kezemmel magamhoz szorítottam a takarót. Az őt visszatartó kezemet ujjról-ujjra lassan lefejtegette, majd hidegen megszólalt:
- Ne feledd Na Ri, nem én voltam az, aki elengedte a kezedet, te engedted el az enyémet. - A motel-szoba ajtaja akár egy rossz végszó, becsapódott… Én pedig ott voltam bent, egyedül, megsemmisülten, és nem utolsó sorban, lelkileg halottan.