“ - Felőlem mehetünk - vont vállat Shownu. “
A büfé előtt az ebédidő miatt rengetegen álltak, így közös elhatározással elindultunk - a fiúk megbeszélték, én pedig szó nélkül rábólintottam - a kis ajándékbolt felé, ahol mindenféle plüssök, hűtőmágnesek, állatos könyvek, ismertetők, apró nyakékek, vagy fülbevalók; műanyag játékok, sőt valahol még tengeri állatos dominó és kártya is sorakozott a polcokon. Minhyuk és Hoseok felkaptak egy kosarat és elvarázsolódva pakolták bele a kártyákat és, hogy a felnőtt mivoltuk ne vesszen el, így az ismertetőkből is került pár a kosárba.
- Tetszenek? - fogott meg Kihyun is fókabébit ábrázoló plüssöt, és nézegetni kezdte. - Olyan átszellemült lettél te is, ahogy ezeket nézegeted.
- Aranyosak - raktam vissza, majd továbbálltam egy sóhajtás után. Azért nézegettem azokat a plüssállatokat, mert régen - még az árvaház előtt - volt egy ilyenem, pontosan ugyanilyen volt. Fehér színű, kicsit nagyobb a tenyeremnél, és aranyos fekete nózija volt.
- Ez is aranyos, nézd! - emelt fel egy pingvint, majd a szárnyaival kezdett el szórakozni.
- Nézelődj csak, mindjárt jövök! - sétált el Wonhoékhoz. Én kimentem az üzletből a maradék taghoz, és lehuppantam Shownu mellé.
- Mikor jönnek már, a sor már apad - rázta a lábát a leader.
- Ne rázd már a lábad! Azt akarod, hogy kimenjen belőle a szerencse, pont a verseny előtt? - állította le Jooheon.
Nem tudom mikor lett ilyen babonás, eddig nem tudtam róla, de meglepve sem éreztem magam. Minden társaságban van legalább egy valaki, aki hisz az ilyesmikben.
- Tessék! - adott a kezembe egy, az előbb nézegetett fókát Kihyun, aki a másik két fiúval érkezett.
- Hát ez? - mosolyogtam észrevétlenül, ahogy az anyagot simogattam az ujjammal.
- Láttam mennyire tetszett, így megvettem - vont vállat nemtörődöm módon - , kettőt is - húzott elő egy ugyanolyat a háta mögül, feltűnően nagy vigyorral az arcán. Bevallom nagyon tetszett, hogy gondolt rám, azonban még mindig ott lebegett a szemem előtt az egyre növekvő adósságom felé.
Elindultunk először az innivalókért a büfébe, ahol a két shopping bajnok már bőven a sorban állt, mikor a csapat többi ragja odaért.
- Te kérsz valamit Na Ri? - fordult felém Kihyun, mialatt a többiek már foglalták a sorban a helyet. Mindenki venni akart inni valamit, mert vagy nem hoztak, vagy már elfogyott nekik, mint nekem is. Megráztam a fejem nemlegesen, és el is mosolyogtam magam, hátha beválik.
- Nem, nem kérek semmit - mondtam ki szavakkal is.
- Biztos nem? Láttam, hogy nemrég már elfogyott - nézett a táskámra - , ha a pénz miatt, akkor azzal ne foglalkozz! - tapintott rá a lényegre. Ez volt az az ok, ami miatt nem akartam, hogy bármit is vegyen nekem inni, vagy enni. Olyan megalázónak éreztem, hogy mindenki tud valamiből belépőt venni, vagy innivalót, mialatt nekem a cuccaimmal együtt a pénztárcám is a lányoknál maradt, a zsebemben maradt pénz pedig jó, ha elég egy szelet piaci bulgogira.
- Szóval mit kérsz? - kérdezte újra. - Narancslé jó lesz? - erősködött, majd mivel meg sem moccantam, így igennek véve elindult a többiekhez, míg én foglaltam egy asztalt a megbeszéltek szerint.
- Tessék! - rakta le elém a kis fél literes üdítőt, a sajátját pedig eltette a táskájába. Csak némán néztem az üveget, majd felé fordítva a fejem megszólaltam:
- Köszönöm! - fogtam meg az üveget, egy apró, gondterhelt sóhajtással egybekötve, majd raktam el én is a táskámba.
- Akkor mindenkinek jó, ha ramyunt kérek? - vigyorgott Wonho, aki meghívta reggel a társaságot az ebédre, mondván ő majd fizet. Míg elment, hogy kikapja a két családi adagot, addig mi beszélgettünk a fiúkkal.
- Egyébként, a lányok egymásközt jól kijönnek? - intézte felém a kérdését Hyungwon, Changkyun keze pedig azzal a lendülettel csattant a vállán.
- Ezt nem kéne Csipkerózsika! - ciccegett.
- Azt hiszem igen, elég összeszokott bandának látszottak - vakargattam a csuklóm, amire mostanában szoktam rá, ha valami zavar engem. A jelenlegi téma is frusztráló volt, de nem szóltam. Úgy gondoltam, hogy itt jelenleg ők segítenek nekem, tehát kívánságaim nem igen lehetnek, hogy miről beszéljünk és miről nem, vagy arról, hogy mit együnk és mit ne. Jobbnak láttam, ha csendben maradok, és hagyom, hogy csupán a jelenlétem árulkodjon arról, hogy közöttük vagyok.
- Váltsunk témát! - ajánlotta Shownu, majd bele is kezdett a mesélésbe. - Kihyun, ti ketten nem láttátok, de Jooheont leköpte egy rozmár. Durván nézett ki - ütögette az említett vállát. Jooheon csak amolyan “most meghalsz” fejet vágott, és kezdett volna bele az ő szemszögéből történtekbe, azonban ekkor érkezett meg a szomszéd asztalhoz egy pár, akik miatt ez félbe is szakadt.
- Kihyun, te vagy az? - pattant fel fiatalosan az idős ember, aki a jelek szerint a mellettem beszélő fiú apukája.
- Szervusz apa! - hajolt meg egy kissé, az apja pedig egy vállveregetéssel köszöntötte. - Hallottam Jiseotól, hogy bekerültél a dormba. Büszke vagyok rád, bár megjegyzem, hogy nem látogattál meg, csak anyádat - emelte fel a mutatóujját. Már ősz hajszálai voltak, orra alatt gondosan ápolt bajusz díszelgett, az öltözéke pedig elegáns, méreg drágának tűnő volt. A belé karolkozó nő sem nézett ki másképp, mint legutóbb. Most is a divatnak megfelelő, méregdrága ruhái vonták fel a figyelmét a nőknek, a férfiakét inkább a hosszú lábak, amik a miniszoknya alatt szinte teljesen kilátszódtak. A szemeit festék emelte ki, az ajkain pedig matt rúzs volt, pont olyan, ami illik a ruhájához. Mindkettejük kezén gyűrű volt, kristályokkal kirakva. Szinte hányingerem volt a sok pénz szagától, amit csak ez az egy szett felemésztett.
- Ah, szóval utazni is hozzátok - mosolygott rám a nő, olyan hamisan, hogy szinte rítt róla a gyűlölet, amit irántam érez. - Azt hittem Seoulban nagyobb a választék, és nem kell az olcsó kojangi - a mosolya eltűnt az arcáról és csupán a megvetés látszódott rajta.
- Azt hiszem én elmegyek mosdóba - álltam fel és helyet kérve Kihyuntól, majd átférkőzve magam rajta indultam meg szinte szaladva a jel felé, ahol a mellékhelységek vannak.
Mikor már kell ő távolságban voltam tőlük éreztem, hogy nem bírom tovább tartani és előbuggyant két-három könnycsepp a szemeimben.
Beszaladtam az egyik fülkébe, pár idősebb nő figyelő szemei előtt, majd be is zárkóztam. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, már nem. Tartsanak gyengének, könyveljenek el egy életképtelen embernek, engem már nem érdekel. És, hogy miért nem? Mert már nem hiszem el magamról, hogy számítanék. Fájdalmas belátni, hogy hiába vagyok az aki, ez senki másnak nem tűnik fel, mert mindenki azt látja bennem, hogy egy kurva vagyok. Jiseo, Hyungri, lehet, hogy a fiúk is, bár ezt már csak én költöttem hozzá a fejemben.
- Kisasszony, tudunk segíteni valamiben? - kopogtatott valamelyik idős a hangokat nem takaró ajtón, ami mögött patakokat megszégyenítően eresztettem ki a könnyeimet.
- Nem, köszönöm - törölgettem a szemeimet, hátha azzal eltörlöm a szánalmat is, amit kiválthatok az emberekből.
- Hozzunk esetleg valamit? - szólt a másik nő a hang alapján.
- Nem kell, köszönöm szépen! Szeretnék egy kicsit egyedül maradni, ha lehet - nyöszörögtem, majd hallottam az ajtó hangját és az azt követő csendet. Az amúgy halk és diszkrét szipogásom most hangosnak tűnt a zajtalan helyiségben, aminek szomorú fintora előcsalta a nemrég letörölt könnyeim. A kis fülke falának dőlve ültem, a kezeimet elejtettem magam mellett, és egyre csak hangosabban zokogtam. Nem értettem miért van mindez pont velem. Én csak szerettem volna boldog lenni, ha már gyermekként egy kóstolónál bőven többet kaptam a keserű valóságból, ami valamilyen szinten jellemez is. Nem ismerem azt, hogy milyen érzései vannak egy hosszútávon boldog embernek, sem azt, hogy mi az út, amin járva oda lyukadnék ki. Elindulok valamerre, majd mikor már egyenesbe kerülnék hirtelen megnyílik alattam a föld, és letérít az ösvényről. Így éreztem a mai napot is, meg az előtte lévőket. Azt hittem Kihyun lesz az, aki majd vezet, de lehet, hogy megint naiv voltam és belefutottam a már ezerszer elkövetett hibáim egyikébe, és egy pislantás alatt egy akadályba ütköztem. Nem is akármekkora gát ez: hatalmas, olyan, amit nem tudok átlépni egyedül, így visszafordulok, mint már sokszor.
- Na Ri! - kiabált valaki. Messzebb volt, nem bent, talán a bejáraton kívül várakozott rám, én azonban nem akartam senkivel sem beszélni, így elkezdtem agyalni, hogyan juthatnék ki innen úgy, hogy ne találkozzak vele. Az ötletem végül az lett, hogy apró magasságomat kihasználva kimásszak az ablakon. Mérlegeltem a lehetőségeimet, a WC-re felállva kukucskáltam ki, és vontam le a következtetést, miszerint odakint fű van. Igyekeztem kitaszítani a fejemből és nem meg hallani a folytonos szólongatásokat, azonban mikor az ablakot nyitottam épp más is megcsapta a füleim:
- Tényleg megnézné? Nagyon köszönöm!
Ekkor, talán ijedtemben, vagy az akarat erőm miatt; elrugaszkodva bújtam ki a számomra megfelelő méretű ablakon, otthagyva a fókát, amit agyonöleltem ezalatt a pár perc alatt.
A kicsi táskám az oldalamon lógott, így az irataim megmaradtak, illetve a mobilom is, ami percekkel a szökésem után hangosan dalolni is kezdett. A név láttán valami furcsa késztetést éreztem arra, hogy felvegyem azt, így magam felett elvesztve az irányítást húztam el a zöld jel felé az ujjam.
- Na Ri, hol vagy? Ne csináld ezt velem, kérlek! Gyere vissza, vagy mondd, hogy hol vagy és várj meg! - kezdett idegesen hadarni a vonal túloldalán Kihyun.
- Mindent köszönök, majd figyeld a számlád! - Kinyomtam. Újra hívott, én pedig ezúttal nem fogadtam, csak hagytam, had zenéljen, és marja méginkább a lelkemet, ahogy a közösen énekelt dalunk szól belőle. Fájt hallani a hangját, mégis mikor vége lett a dalnak újraindítottam. Bekopogtattam a hetekkel ezelőtt még arcomra reménnyel teli mosolyt csaló ház ajtaján, ekkor inkább félholthoz hasonlító ábrázattal.
- Jézusom, Na Ri, gyere be! - húzott be a kezemnél fogva Ryubin, az egyik lány a dormból, ahonnan kidobtak. A hely semmit sem változott, ugyanolyan dekorálatlan, fehér volt az összes fal, a konyha tiszta, ahol a barna bútorok fényesen csillogtak.
- Na Ri? - állt fel mindenki, még a fő Na Ri-utáló vörös hajú lány is. Néhányan odajöttek megölelni, amit meglepetten fogadtam, de bevallom jól esett. Eredetileg a bőröndömért, illetve mindenféle iratomért jöttem, de úgy látszik maradhatok. Talán.
- Nagyon sajnáljuk. Mikor idejöttek a fiúk, és kiabáltak velünk egy sort - folytotta belé a szót Gina.
- Főleg a vörös hajú, nagyon ki volt bukva ránk - húzta el szomorkásan a száját a lány, az előtte szóló pedig egy köhintés után folytatta.
- Szóval, mikor kiabáltak velünk - nézett Gina-ra - , akkor döbbentünk rá, hogy igazán nem is ismertünk, mégis elítéltünk azért, mert egy árvaházból jöttél. Tényleg nagyon sajnáljuk és, ha meglett volna a számod felhívtunk volna, hogy gyere vissza, de sehol sem voltál meg senkinek - fogta meg a kezeim, és úgy mosolygott rám. A haja néhol göndör volt, valahol csak hullámos volt, a színe csak kicsit tért el Kihyun sötét vörös hajától. Megint csak itt tartottam, újra nála.
- Szeretnénk, ha velünk maradnál. - Mindenkin körbenéztem, az ajkaim pedig maguktól húzódtak egy apró mosolyra, ami talán nem csak nekem, de nekik is megkönnyebbülést hozott.
- Akkor viszont party lesz! - ugrott fel Dajin, magával húzva a mellette két oldalt ülő Hyunae-t és Solwoo-t. A három lány karöltve indult el a konyha felé, és pakolták ki a pultra a piákat, és szedték le a poharakat. Nem tudom mennyi rizsbort ihattam, vagy azt, hogy maradt-e soju a dormban, de nem is érdekelt, mert minden gondom elfelejthettem egészen reggelig. Két óra múlva, az alkoholtól részegülten fogadtam el egy kis zacskót Dajintől, aki a kezembe nyomta vigyorogva.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése