24. Fejezet - Androméda

“Kiabálni kezdett, én pedig csak még inkább szedtem a lábaim felé.”

~ Park Na Ri szemszöge ~

- Te mocskos kurva! A Főnöknek szabad mi, akkor nekem miért nem? - emelt meg egy általam ismeretlen férfi a hajamnál fogva, miközben ordítozva próbált kioktatni. A haja fehér volt, de csak a jókora festéktömegről, amiből a színét merítette. A szemei mély barnák voltak, láttam bennük szenvedő valóm, ahogy az ő karjait fogdostam remélve, hogy erőtlenségemen felülkerekedve ezúttal én győzök, de nem. Levágott a földre, fejemmel súroltam a mögöttünk szürkére festett fürdőszobai falat. Kiabálni kezdtem, mikor közelített felém, de ekkor hangokat hallottam.

Olyan ismerős érzés volt, mintha láttam volna már ezt a képet valahol. Ez volt az a pillanat, amikor az álom valósággá vált, csak épp szerencsétlen formát vett fel, és úgy kerített hatalmába.

- Csak csinálj mindent úgy, mint a Főnöknél - fogta le a kezeim a fejem mellett, majd a rajtam lévő férfi pólón állapodott meg a szeme.

- Hoseok! Hyunwoo! - hallottam a kiabálást, majd nem sokkal később kicsapódott az ajtó. Wonho és Shownu rontott be rajta, illetve az ajtóban nézelődtek a többiek is.

- Hyungri, állj már le! - szedte le rólam a férfit a Wonho, majd mikor az még harciaskodott volna, a másik fiú egy jobbossal intézte el.

- Mit zavart volna titeket, ha csináltam volna valamit ezzel a kurvával? Ha? - kiabált Kihyunra, aki idő közben mellettem termett.

- Ő a csapattársunk, fogd már fel! - sziszegte Hoseok, majd engedett a szorításon.

- Attól még lehet örömlány - nyalta meg a száját, melyből az ütés óta folyt a vörös vér. Oda is kapott, miközben kettőnket nézte - Kihyunnak van egy saját kis kurvája - biccentett felém - , csak az a kár, hogy semmi sem kisajátítható - hagyta el a fürdőt, ami előtt már a többi lakó is hallgatózott.

- Szörnyecskék, figyeljetek - vakarta meg a tarkóját egy eddig nem látott fiú. A szürke zokniját nézte, csak olykor-olykor pillantott bárkire is. - Szeretnék bocsánatot kérni Hyungri miatt - hajolt meg előttem, amit én félénken bár, de viszonoztam - , mivel részeg, így nem tudja kontrollálni magát, remélem megértitek egy picit is.

- Azt nem kérjük, hogy bocsássatok meg neki, csupán szeretnénk, hogy tudjátok, hogy holnap már ő is sajnálni fogja - szólalt fel egy másik, hasonló kinézetű fiú. Neki is csakúgy, mint az előzőnek fekete haja volt, csupán kissé vágott szeme, illetve mind a kettejüknek egyenes orrnyerge, és hasonló szája volt. Tisztára, mint egy ikerpár.

- Kihyun, te jóban vagy…

- Voltam.

- Akkor jóban voltál vele - helyesbített - , te tudod a legjobban, hogy nem ilyen igazából - győzködte tovább az első felszólaló - , és tudom, hogy hibázott, de a kapcsolatotokra ez ne menjen rá.

- Ne menjen rá? - ízlelgette a mondatot Kihyun, majd mikor túllépett rajta felszólalt: - De, rámegy, nagyon is - fogta meg a kezem, majd elhúzott, egyre távolabb a sok-sok szempártól.

A beszélgetés elvonta a figyelmem, így nem is foglalkoztam a nyomokkal a csuklóimon, vagy a sajgó hajhagymáimmal, meg úgy a mai történésekkel összességében.

- Mutasd! - nyúlt a kezeimért, én pedig ellenkezés nélkül odaadtam neki. Nem lett volna okom arra, hogy tiltakozzak elvégre, ha ő nem hívja a fiúkat, akkor valószínűleg egészen máshogy alakult volna a helyzet. - Fáj? - pillantott fel rám, én pedig csak lesütött szemmel bólogattam. - Nem tudom van-e rá valami nálunk - gondolkodott.

- Nem kell rá semmi - nyöszörögtem - , viszont mindent köszönök - erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Tudod, hogy szeretem, ha mosolyogsz, de nem így - ölelt meg, így az a számomra nyugalmat hozó illat kétszeresen vett körbe. A pólója, ami rajtam volt kiegészülve a gazdájával szinte tökéletesen elfeledtetett velem mindent, kivéve a gyorsvonatként száguldozó szívemet, ami olyan erővel pumpálta a vért a többi szervemnek, hogy féltem beleszakadnak az ereim. - Ez a görbület itt - simított a hüvelykujjával az alsó ajkamra - hamis.

- Hogy várod el, hogy mosolyogjak? - suttogtam, hisz elég közel volt hozzám, másnak pedig nem kell hallania a beszélgetést.

- Nem várom el, hanem teszek érte - fogta két keze közé az arcom, majd egy rövid szemezés után elkapta a fejét az éppen kinyíló ajtó felé.

- Ah, itt vagytok! - lépett be Minhyuk, maga mögött a maradék Monsta taggal.

- Jól vagy pöttöm? - karolt át Shownu, én pedig bólogatva tudattam vele, hogy persze, most vagyok a legjobban. Életemben nem voltam ennél boldogabb, elvégre önálló vagyok, nem? Hát borzasztóan nem. Itt csüngök hét fiún, akik több, mint fél éve ismernek csak, ha pedig nem lenne elég, hogy nem tudok hol aludni nélkülük, akkor még idecsaphatjuk azt is, hogy megvédeni sem tudom magam, abba is bele kell avatkozniuk, nehogy baj legyen. Köszönöm, jól vagyok, a lehető legjobban. Ruháim sincsenek, ilyen téren is rájuk kell hagyatkoznom, nem is beszélve arról, hogy miattam akár szorulhatnak is a versenyt szervezőknél.

- Ez nem volt túl meggyőző - huppant le elém a földre Jooheon, kezében egy pohár vízzel, amit mosolyogva felém nyújtott.

- Hagyjátok már, biztos fáradt - érkezett vissza Hoseok, aki félrehívta Kihyunt pár percre, mialatt én a többiekkel beszélgettem. - Azt viszont muszáj megjegyeznem, hogy jól állnak a fiú ruhák - utalt a mackónadrágra, ami az ő tulajdona.

- Akkor én megkezdem a fürdést, hogy haladjunk - állt fel Hyungwon.

- Vagy csak hamarabb akarsz lefeküdni, mint a többiek, nem? - csipkelődött Wonho.

- Le akarsz feküdni? - kérdezte Kihyun, miután a többiek elfoglalták magukat a szokásos tevékenységeikkel: I.M a telefonjába merülve nevetett, Minhyuk Hoseokot szórakoztatta, mialatt Shownu csak feküdt az ágyon és nézte a felső szint tartóléceire firkált szövegeket; Jooheon pedig szövegeket írt a füzetébe, mindezt olyan arckifejezéssel, hogy azt nézni is öröm volt.

- Nem hiszem, hogy tudnék aludni - vakartam meg a felkarom.

- Gyere! - fogta meg a kezem, majd invitált ki a szobából. - Ez itt a dorm egy olyan zuga, ahol esténként nézegettem az éjszakát - mosolygott rám.

A teraszon voltunk, a csípőmnél kicsit magasabb korlátnak dőlve nézegettem a seouli éjszakát, ami bár pont olyan volt, mint vidéken, mégis jobban esett, mint bármikor. Az apró csillogó pontok csupán a jelenlétükkel képesek voltak rendbe tenni engem, mintha lelkileg nyugodtam volna meg; gyönyörű volt.

- Néha úgy érzem, hogy egy bűnös tolvaj vagyok - sóhajtott.

- Miért?

- Mert leloptam a csillagokat az égről, és a szemeidbe rejtettem titokban, hogy mindig láthassam őket. - Megvakarta a tarkóját, én pedig lefagyva álltam egy darabig, amiből talán percekkel később ébredtem csak fel, hála a hangjának.

- Nézd! Ott! - mutatott elvarázsolódva az ég felé, én pedig csak próbáltam kisilabizálni, hogy mire is mutatna épp. - Látható az Androméda - mosolygott. - Ez ritka, csak mostanában, a késő nyári éjjeleken lehet látni egész Koreában.

- Hol van? - vizslattam én is az eget, de csak a sok kis csillag jelent meg előttem, mindenféle összeköttetés nélkül.

- Itt nézd - fordította kicsit balra a fejem - , talán még egy kicsit balra, vagy inkább csak fel.

- Még mindig nem tudom kivenni - kuncogtam a saját bénaságomon, mire csak közelebb jött. Megkapaszkodott mellettem a korlátban, az állát pedig hátulról a vállamra tette, hogy egy szintben legyen a fejünk. A másik kezével megfogta az enyémet, és lassan elkezdte húzni egyik csillagtól a másikig, bennem pedig egyre inkább tisztult ki a kép, és láttam mire gondol.

- Ez egy nő? - fordítottam felé a fejem, ő pedig csak motyogott egy “igen”-t, és a kezeit a korlátról a hasamra vezette, hogy megölelhessen.

- Anya mindig azt mondta, hogy egyszer nekem is lesz egy Androméda-m, aki olyan szép lesz, mint az a lány, akiről a csillagkép a nevét kapta - mosolyodott el ismét. - Androméda egy gyönyörű lány volt, akiről az anyja azt mondta, hogy szebb minden nimfánál, amiért az Istenek nagyon megharagudtak rá és férjére. Azt beszélik a legendák, hogy Poszeidon, a tengerek istene egy szörnyet küldött, aki sok embert elpusztított a királyságban. Az uralkodói pár egy jóshoz fordult, aki azt mondta nekik, hogy áldozzák fel a lányukat, és amint ezt megteszik, abban a percben a szörny elmegy és többé vissza se jön - mesélte vidáman.

- És mi volt utána? - kíváncsiskodtam.

- A pár megtette, feláldozták a lányukat. Egy tengerparti sziklához kötözték meztelenül, hogy a szörny megehesse, és elmenjen a királyság közeléből. A lány csak sírt, és sírt, várta a szörnyet, ám a keserves zokogást meghallotta Perszeusz, aki Zeusz halandó fia volt, és mikor odaért egyből megragadta a lány szűzies szépsége. Épp Megúza, az egyik leghíresebb gorgó megöléséből érkezett. Egyesek szerint Pallasz Athéné  aljándékul adott saruját viselte, amitől hatalmas ereje lett. Megfogadta hát, hogy a lányért megküzd a szörnyeteggel, cserébe viszont a király legféltettebb kincsét kérte: a lány kezét. - kulcsolta össze az ujjainkat az egyik kezével, a másikkal még mindig ölelt. - A király belement, és alkut kötöttek. Mikor jött a Cet megijedt a fiú vízre tükröződő árnyékától, és ekkor a fiú egy döféssel megölte őt. Kiszabadította a lányt, majd egybekeltek. A megmentő Pégeszosz, a mitológiai pegazus hátán érkezett, amivel el is vitte magával a gyönyörű lányt, hogy ott lehessenek együtt a világ végéig az éjszakában. - Rám pillantott oldalról, majd mosolyogva megkérdezte: - Megmutassam őket?

- Az összeset!
- Az ott a Cet, hatalmas, mi? - nevetett velem, majd sorban mutogatta az összes képet, amik mindegyikéhez volt egy-egy aprócska hozzáfűzni valója.