“... egyre magabiztosabb léptekkel közelítettem meg a fa alatt kuporgó embert”
Nem Na Ri volt az. Egy másik fiatal lány ücsörgött ott, én mégis megszólítottam.
- Ne haragudjon, nem látott erre egy lányt. Olyan korú, mint én, a haja idáig ér - mutattam a nyakamra - , az arca pedig olyan, akár egy kisgyereké.
- Egy nálam pár évvel fiatalabb lány szokott itt lenni. Esetleg Na Ri-ra gondol? - bólintottam, így folytatta. - Itt van velünk, de most elment valami élemet keresni a városba. Talán a nyári kirakodáson lehet, vagy visszafelé tarthat már. Rég elment.
- Merre van a kirakodás? - tudakozódtam, majd egy hosszúnak nem nevezhető köszönetmondás után megindultam. Intettem Hyungwonnak, aki idő közben Shownu társaságában várta a többieket.
~Park Na Ri szemszöge~
A maradék, apró mennyiségű pénzemmel együtt sétálgattam az emberek között, nézegettem a szebbnél-szebb kis tárgyakat, és éreztem a finom illatokat. A legtöbbre azonban már nem futotta a napok óta fogyatkozó csekély tartalékomból. A ruhám sem az éjszakai élethez igazodott, még mindig a fiúktól való búcsúzásomkor viselt virágos szoknya és a fekete hosszú ujjú póló volt rajtam, egy a virágokkal megegyező színű kardigán pedig kabátként szolgált a hideg ellen.
Akkor rontottam el mindent, mikor megérkeztem. Mindenki köszöntött, kedvesek voltak, majd egyre inkább mutatták ki a foguk fehérjét. Nem csináltam azt, amit mondtak nekem, hisz szürreális volt minden egyes kérésük. A bolond is tudná, hogy hülye, aki teljesíti a követeléseiket. Az árvaház erre is jól megtanít. Ki tud állni magáért egy olyan ember, aki onnan jött, nagyon is.
Találtam egy viszonylag olcsóbb árust, így megálltam nála, és nézelődni kezdtem.
- El innen! Ejj, az embert egy ilyen helyen is megtalálják a rusnya hajléktalanok! Menjen máshova lopni! - kiabált rám az eladó.
- Én fizetek, kérem - mutattam a pénzt - van nálam annyi.
- Ugyan, honnan loptad? Eredj, és meg ne lássalak erre! Csak feltartod a sort! - makacskodott, én pedig leszegett fejjel fordultam hátra, hogy elmehessek innen. Nem jutottam túlságosan messzire.
- Ne haragudjon! Én, én tényleg nagyon saj... - pillantottam fel az emberre, akinek nekimentem - Kihyun? - Ott állt teljes valójában. A haja még mindig olyan vörös volt, mint legutóbb, bár mit is vártam pár héttől? A szemei csillogtak, pupillájában visszanézhettem magam, akár egy tükörben. Ez mégis személyesebb volt, sokkal. A szaggatott farmer és a dzseki, pont mint legutóbb úgy most is tökéletesen állt rajta, mintha számára szabták volna Gangnam legismertebb styleistjai, mint az ismert embereknek.
- Végre megvagy! Tudod mennyit kerestünk téged? - ölelt magához, én pedig ha lehet még inkább bújtam hozzá, mint akkor, mikor a vonatállomáson váltunk el. Az orrom játékosan szippantotta be az illatát, amit magányos pillanataimban reménytelenül kergettem a levegőben. Minden alkalommal, mikor ő nem volt a közelemben. - Magával meg, lenne megbeszélni valóm - nézett a férfire. Az árus kezei a magasba emelkedtek, a fejét pedig tagadóan rázta.
- Nem tudtam, hogy együtt vannak, azt hittem, hogy koldus a kisasszony - nyelt egyet.
- Ha az lenne, magának fájna? Rossz érzés lenne, ha kiszolgálná őt. Pénze is volt rá, igaz kevés, de futotta volna - rázta a fejét, amaz pedig csak hajlongott sűrű bocsánatkérések közepette. Kezeit a kötényébe törölgette. Vagy az izzadtságot, vagy a portékától rátapadt piszkot akarta eltüntetni onnan. Felém fordult, majd fejet biccentve kért tőlem is elnézést. Nem kellett volna, hisz igaza volt. Koldus voltam, egy szánalmas hajléktalan, egy nincstelen, aki a parkban talált magának helyet. Az voltam, akinek fajtájától védenie kell az árut, mert a hírek terjednek és azok, akiknek nincs fedél a fejük felett, bizony rossz helyet foglalnak el a cikkekben és az újságok címlapjain.
- Gyere - fogta meg a kezemet - veszünk valamit enni - mosolygott. Nem tudtam elég hálás lenni neki, hogy megint jókor volt jó helyen, és segített. Lenéztem a kezére, amivel az enyémet szorongatta és vont magához közelebb, mialatt én csak a szabad kezemmel, némán tartogattam a dzsekit, amit adott. Még erre is gondolt, mintha tudná, hogy milyen érzés fedél nélkül kibírni az éjszakát. Bár, lehet, hogy kevesebbet tudok róla, mint azt gondolom...
A tenyerében csak úgy elveszett a sajátom, mint fűcsomóban a bolha, amitől olyan biztonságérzet és elrejtettség fogott el, hogy megnyugodtam. Valahol legbelül mégis szégyenkeztem. Kellemetlen volt, hogy így lát viszont, olyan szánalmasnak éreztem magamat. A hajam kócos volt, az arcom koszos csakúgy, mint a kezeim és a lábaim. A szemeim karikásak voltak, nem csillogtak úgy, mint azelőtt. Az az apró remény, amit bennem élesztett Kojangban, mostanra oda, reményvesztett vagyok, aki már nem hisz semmiben, mert csak becsapják. Nem érdemeltem meg, hogy itt volt nekem, mert hozzá nem egy roncs való, hanem egy erős lány, aki én csak lenni akarok, de tenni érte akárhogy próbálok, semmit sem tudok, egy fikarcnyit se.
- Kihyun, visszakísérnél a parkba? - mondtam alig hallhatóan, a földet nézve. Nem volt bátorságom rá nézni, arra a csillogó fekete szempárra, ami mindig lelket akart önteni belém, bár az okot mai napig nem értem.
- Nem - válaszolt egyszerűen. Nem kérdeztem vissza, csak sétáltam mellette, és engedtem egy kicsit a szorításon a kezén, ettől ő viszont csak jobban markolta az enyémet - nem viszlek vissza a parkba - egészítette ki az azelőtti apró válaszát - Na Ri, nem bírnám ki, ha tudnám, hogy ott vagy a hidegben, érted? - rázott lassan a vállaimnál fogva - Tudod, hogy fontos vagy nekünk. Te is tagja voltál annak a szuper csapatnak, amivel bejutottunk a kiadóhoz. Na meg, tudod, hogy nekem személyesen is sokat jelentesz - kócolta még inkább össze a hajam, nekem pedig összeszorult a torkom az érzésre. Nem feltétlen az apró mozdulattól, amit a fejtetőmön tett, hanem sokkal inkább a helyzet szülte a gombócot a nyelőcsövembe.
A két keze közé fogta az arcomat, hogy így késztessen arra, hogy ránézzek. A sajátjaimmal toltam el onnan őket, reménytől remegő ajkakkal azért, hogy ő ne vehesse észre sokadjára a gyengeségem.
- Visszamegyek egyedül is, csak gondoltam te úgyis arra mész - szakadtam el tőle, még mindig lefelé nézve. Egyszer sem néztem rá, bántott a tudat.
- Nem azért nem kísérlek vissza, mert nem akarok veled lenni, hanem azért, mert nem akarom, hogy ott legyél - rántott vissza, aminek következtében egy rossz lépés miatt a karjaiban landoltam, túl közel hozzá, ahhoz, hogy ne érezzem magam még inkább feszélyezve. A kezdeti nyugodt légkörnek hűlt helye volt csak, mostanra számomra ez egy olyan pillanat volt, amit gyökerestől téptem volna ki a szívemből és az elmémből, mert nem volt más, csupán egy rossz ábránd, egy álomkép amelyből, ha felébredek, máshol leszek, ott, ahol Kihyun látni sem akar. A parkban.
Nem így történt. Lehunyva tartott, összeszorított szemeim kinyitottam lassan, ő pedig még mindig ott volt. A hely sem változott, az idő sem lett jobb, ahogyan a világítás is ugyanúgy ragyogott a távolinak nem igen mondható piac területéről. Most néztem először a szemeibe azóta, hogy megkértem, hogy kísérjen a “szállásomra”, de meg is bántam. Eltökélt volt és magabiztos, amit nem tudtam értelmezni a jelenlegi szituációban, így életemben először reszketni kezdtem tőle.
- Hova megyünk? - kérdeztem, miközben próbáltam beérni őt, megszüntetve a húzó érzést, amit az általa szorított karom okozott.
- A parkba - közölte tényszerűen és komolyan - a fiúkért - tette hozzá, amitől körvonalazódott bennem, hogy miért mondott most ellent pár perccel ezelőtti énjének.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése