21. Fejezet - Az utca szennye

“látva a fejrázásom magához ölelt”

~Yoo Kihyun szemszöge~

A vonatúton egész végig a történteken járt a fejem. Az, ahogy a karjaimba zárhattam, az ahogy hozzáérhettem az ajkaihoz az enyémekkel, minden percet élveztem, és az elvonási tüneteimmel küzdöttem, mialatt ő az ablakon bámult kifelé.

- Mit lát a két szemem, ami piros? - böktem meg mire, mint akit legszentebb álmából keltettek fel, úgy fordult felém, lassan, kómásan.

- Hm, talán véres zebrát a napsütésben - nevette el magát.

- Nem, nem azt - ráztam a fejemet.

- Akkor mit? - kérdezte - Mondd meg!

- Ha megmondom az büntetéssel jár, mert vesztettél - tudattam vele az újonnan megszült szabályomat, mire kiakadt.

- Ez milyen béna szabály már, ilyen nincs is - puffogott, majd elkezdett nézelődni, hogy megtudja mi lehetett az a piros, én viszont tudtam, hogy azt bizony már régen elvarázsolta a beszélgetésünk. Az a piros, ami az én fejemben még égett, az Na Ri arca volt, ahogy elpirult az események alatt. Nem szeretem a sasaengeket, de a lányért bármikor elszegődnék annak.

Anyám mindig azt mondta, hogy egy lány nagy kincs, még akkor is, ha mások szerint nem az. Az első barátnőmnél ezt hazugságnak éreztem, de ez most valahogy megváltozni látszik. Ha meglátom Na Rit, rámtör valami olyan, amit egyik barátnőm sem váltott ki belőlem eddig, pedig vele még mikor el sem jutottunk a csókig, már akkor is éreztem a jóleső bizsergést, ami jószándékkal kínozta a testem egészét. Felszínre tört a romantikus énem, aki mindent megtesz azért, hogy maga mellett tartsa a szíve választottját, még abban az esetben is, ha az eleinte nem gondolja járható útnak a kapcsolatot. Én egy lehetőségként fogtam fel ezt az egészet, egy olyan opcióként, amikor kettő utam van, vele vagy nélküle. Én mellette éreztem magam boldogan, nélküle üres voltam, akár előtte. Olyat tett velem, amit eddig senki sem. Elhitette velem, hogy van olyan ember, akinek kell a segítségem, van valaki, akinek szüksége van rám a nehéz időkben, és azt, hogy van egy ember, akit igazán szerethetek, őt mint a valóságot, és nem egy sminktől a lábán álló próbababát, ami csak hazudik.

- Mondd mit láttál! - sóhajtott egyet.

- Nem fontos.

- De legalább mondd el! - erősködött, mire beadtam a derekam, és felé fordulva mondtam ki a választ, amit várt.

- Tég… - kezdtem bele - megjöttünk.

Mikor leszálltunk igyekeztünk megtalálni a többieket, akik másik kabinokban vagy kocsikban voltak.

- Itt! Kihyun itt! - integetett Minhyuk a távolban, Jooheon és Shownu társaságában, míg a másik irányból feléjük érkező Hoseokot és I.M-et is megtaláltam. Kis keresés után kiszúrtam a csomagokon alvó Hyungwont a vigyori delfin mögött, így már mindenki megvolt. Hyunwoo már telefonon érdeklődött is, hogy pontos címet kaphassunk a dormhoz, illetve Na Ri szállásához is. Nyeltem egy nagyot, és a mellettem ácsorgó lányra néztem, kerestem a tekintetét, hátha valamit olvashatok ki abból a sötéten csillogó szempárból, de ő csak a cipője orrában látta a világot.

- Hé Kislány! - ölelte meg barátian Hoseok a mellettem szobrozót, aki csak egy apró, fél perces fáziskésés múlva viszonozta is. Lassan mindenki megölelte őt, már csak én maradtam.

A fiúkkal pár hete, a nappaliban beszélgettünk, és rákérdeztek, arra, hogy miért dobtam ki Jiseot. Akkor elmondtam nekik mindent, ami Na Rival kapcsolatos. Azt mondták örülnének nekünk, én is örülnék, és kissé becsiccsentett pillanataiban Na Ri is arról árulkodik, hogy számára sem lenne teher, vagy kényszer, ha több lenne ez egy belső titoknál. Akkor azt mondtam nekik, hogy Seoulban megoldom a helyzetet, de valahogy, ahogy ide értünk, és itt álltam, mellettem vele és előttünk a többiekkel, a sürgető idő kínzó fogságában, nem tudtam mit tegyek. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele, vagy mit mondjak neki. Egyre közelebb jött az időpont, mikor beszáll abba az autóba és elmegy, egy másik csapathoz, egy másik dorm vár rá, ahol én nem leszek ott.

Magamhoz öleltem őt, jó szorosan, ám kívülről csak szimpla ölelés volt, semmi feltűnő, nekem, és az apró életkép másik szereplőjének ez tudom, hogy többet jelentett. Minden szó felesleges lett volna, elég volt az, ahogy a fejét a fiúktól messzebbi oldalamon a nyakamba fúrta, és a kezeit összefogta a hátamon.

- Hívj fel, ha odaértél, és akkor is, ha valami baj van, jó? - suttogtam a fülébe, mire éreztem, hogy aprót biccent. Eltávolodott tőlem, majd könnyes szemekkel végignézett mindenkin, és beszállt a megérkező autóba.

A mi szállásunk az a tipikus idolkuckó. Emeletes ágyak, fehér, dekorálatlan falak, családiasnak nem mondható környezet, egy darab apró fürdő, a négy fiúcsapatra, aki itt lakik. Sokan csak átnéznek a többi csapaton, és vannak olyanok is, akik azért oldottabbak, és rögtön beszélgetésbe vonják az egyedül ücsörgőket. Engem is egy ilyen talált meg, mikor épp az étkezőasztalnál ülve bámultam a fatábla barázdáit, amik olyan kuszák voltak, mégis egy irányba tartottak, akár a gondolataim. Az apró képek, mind felé vezettek csak, kíváncsiság lett rajtam úrrá, hisz nem hívott, vagyis de, de mikor felvettem a készüléket, valami másik nő szólt bele, és azt mondta, hogy Na Ri nem ér rá. Furcsa volt, hisz akkor miért hívott volna, viszont a kérdéseimre nem kaptam választ.

- Mi van hörcsög, olyan szomorú vagy - bökött meg a K.G névre keresztelt főokos, aki az új otthonunk egyik legrégebbi lakója.

Több, mint száznyolcvan centijével bőven felém magasodott. A barnára festett haja oldalra volt fésülve, ami alól alig látszódtak ki a szemei, amik hasonlóan sötétek voltak. Minden egyes nap fekete pólót viselt, különböző feliratokkal, ma például valami számomra ismeretlen, talán valami európai nyelven írt szöveg volt rányomtatva. Ha valahol megjelent, perceken belül megérkeztek a barátai is, akik kicsit sem voltak tapintatosak, és visszafogottak. Ők a versenykiírás óta voltak itt, ami több, mint fél év, de egy egészet azért nem tesz ki. A bandájukat Kofunak nevezik, bár az igazi elnevezésük számunkra rejtély maradt. A furcsa becézés, amit maguknak adtak, nekem folyton eszembe juttatják a tofut, amit annyira utálok. Nem mondtam még nekik, meg tudomásom szerint senki más sem, hogy furcsa lenne a hangzása. Nem szoktunk olyan jól össze, hogy barátian cseverésszünk, az ilyen dolgok pedig soha nem merültek fel.

Válaszra sem méltatva indultam meg a szobánkba, ahol a már megszokott csapatunk fogadhatott csak engem, hisz mást nem nagyon engedünk be a hálóterünkbe. Túlságosan is összeszoktunk ahhoz, hogy hagyjuk, hogy a többiek befurakodjanak közénk. Volt egy banda, akikkel már megtörtént, talán ez volt a kiváltó oka annak, hogy így döntöttünk.

Levágódtam az ágyra, majd feltettem a megszokott kérdést, amire már mindenki számított.

- Hívta valamelyikőtöket? - kérdeztem a bent lévő fiúktól, akik közül kettő ki se látszott a mobilja mögül, a másik pár pedig épp az erejét fitogtatta.

- Wonho, ha befejezted a szarakodást, felvehetnéd a fülsiketítően sipákoló telefonod - dobta neki I.M az említett tárgyat, majd vissza is dugta a fülébe a fülhallgatót.

- Kihyun megnéznéd ki az? - Felvettem a földről, majd meglátva a nevet a lehető leggyorsabban húztam el jobbra az ujjam, hogy fogadhassam a hívást.

- Na Ri, jól vagy? - szóltam bele, mire csak sutyorgást hallottam.

- Szia, láttuk, hogy milyen helyes képeid vannak a galériában, és gondoltuk felhívunk. Hoseok, igaz? - nyújtotta el az nevet a vonal túloldalán ez egyik a ki tudja hány lányból, aki a vonal túloldalán volt.

- Hol van Na Ri? - kérdeztem válasz helyett kissé dühösen - Miért van megint nálatok a telefonja? - A hangom ideges volt, hangos, erőteljes, felhívtam magamra a többiek figyelmét, és ráhoztam mindenkire a frászt.  

- Ki az a Na Ri? - nevetett - Ti ismertek Na Ri nevű lányt? - kacarásztott. Az ökleim megfeszültek és vártam, hogy valamit mondjanak.

- Nem az az, akit kiraktál HyunRee?

- Mit csinált? - kiabáltam. Elszakadt valami, egy olyan dolog, ami vékony volt már, akár egy fogselyem, mégis erősen tartott eddig, most viszont utamra engedett. Könnyen ki lehetett hozni a sodromból, mindig is ilyen voltam. Erős jellem, aki türtőzteti magát, azonban az őt visszafogó erő lankad, és óvatlan pillanataiban elengedi a dühöm a rabságból.

Idegesen csaptam az ágy lépcsőjének egyik fokára, és megismételtem az elhangzott mondatom. A vonal másik vége csendes volt, csak a mocorgás hallatszott.

- Gyerünk, beszélni! - hangosítottam ki őket - Hallgatjuk! - noszogattam őket.

- Mi, mi csak - nyöszörögte valaki - mi csak kiraktuk, nem akartuk, hogy baj legyem belőle, mi tényle… - Hoseok kinyomta a hívást, majd zsebre vágta a mobilját.

- Iszkiri csapat! - tárta ki az ajtót.

- Megkeressük Na Rit? - érdeklődött a nyilvánvaló dolgokról Jooheon, miközben elhagytuk a házat. Shownu felhívta a létező összes környékbeli motelt. A hoteleket nem zargatta, arra nem lett volna pénze egyedül.

- Tudjátok merre van a lányok dormja? - kérdezte Changkyun.

- Hívd fel őket Hoseok! - tologatta a füléhez a mobilját Minhyuk, mire az idősebb egy mozdulattal feloldotta, és tárcsázott. Megtudtuk a címet így, mint valami most szabadult bagázs, úgy rohantunk le egy éjszakai taxit.

- Köszönjük uram! - hajlongtunk sietve, majd engem leelőzve Hyunwoo kopogtatott be, valószínűleg kulturáltabban, mint ahogy jelen helyzetben én tettem volna.

- Azt mondták a próbákon Na Ri egy parkot emlegetett, amikor kérdezték, hogy hol volt napközben - jelentett nekünk a legidősebb. Az ablakban néhány lányt láttam leskelődni, akiket gyilkos pillantásokkal üldöztem el onnan, miközben fortyogtam a dühtől. Azt sem tudtam, hogy merre keressem őt, hová induljak innen, hogy rátaláljak.

- Váljunk szét! - ötletelt Hyungwon. - Mindenki hozott telefont, igaz? - nézett körbe rajtunk, majd a bólogatásokat látva elégedetten indult meg egyenesen. - Ha te arra, akkor én meg erre! - távozott az ellentétes irányba a maknae.

Mind egy parkot kerestünk, ha pedig az megvolt, akkor azon belül jöhetett a végcél felkutatása, azaz Na Ri jelenlegi tartózkodási helye.

“Találtam egy parkot, küldöm a helyet” - olvastam Hyungwon üzenetét. Nem sokra rá meg is érkezett a GPS adat, amitől csak egy utcányira jártam csak, így szaladva tettem meg a távot. Megpillantottam az alvásidejét elmulasztó csipkerózsikát, aki magát meghazudtolni képtelen módon ásítva fogadott engem.

- Az ott nem - mutatott egy távoli alakra, aki összekuporodva ült egy fa tövében.

- Na Ri? - próbáltam jobban kivenni az messzi formákat, azonban közelebb kellett, hogy menjek a végső megbizonyosodás  érdekében.
- Menj már, nyilván te aggódsz a legjobban. Megvárom a többieket, ő viszont nem hiszem, hogy még sokáig vár, hideg van - tolt meg biztatóan, én pedig egyre magabiztosabb léptekkel közelítettem meg a fa alatt kuporgó embert.