19. Fejezet - A fiú, aki halálából visszatérve ugrott ki az ablakon, majd elszaladt

“az életben maradásomhoz sok köze van”

- Hát te? Te már végeztél a felvétellel, nem? - A hangom rideg volt, távolságtartó, ami látszólag megérintette. Ismertem annyira, hogy tudjam. Megengedi, hogy kiismerjék az emberek, mert még nem csalódott akkorát, mint én. Nem volt még olyan élménye, ami negatív hatással lett volna az egész életére, és én sem kell, hogy az legyek. Csupán egy rossz álom, ami kísérti, míg el nem felejt, ami ha rajtam múlik hamarabb bekövetkezik, mint, hogy kimondja az ítéletet a kiadó. Nem lépek ki, nem tehetem meg a fiúkkal, de azt megtehetem, hogy én, a nyolcadik csendben leszek. Nem kerülök senkinek a közelébe, csak levegőt veszek, és válaszolok, ha kérdeznek. Olyan leszek, mint egy szellem, vagy egy élőhalott. Kiszámíthatatlan, elkerülendő, veszélyes.

- Beszélni akartam veled, tudod arról, ami tegnap történt - a kezét a tarkójára vezette, úgy nézett fel rám, majd szemei újra a földet pásztázták.

- Szerintem nekünk - megszakadt a mondandóm, közbeszólt.

- Nem.

- De, nekünk nincs miről beszélnünk, csak abban az esetben, ha az munkaügy - nyeltem egyet a saját kijelentésemre. Soha nem tettem még ilyesmit. Sok mindent nem tettem még azelőtt, hogy megismertem. Most viszont hiába vagyok szomorú, csak az tud eszembe jutni, hogy ő volt az aki megnevettetett, akármilyen hülye helyzet is volt éppen körülöttünk. Csak a jó emlékekre tudtam gondolni, ha rá néztem, arra, hogy megsebzett a kép amit tegnap láttam egy percre sem tért ki az agyam. Akarata volt, én pedig meghunyászkodva követtem a saját fejem, hagytam, hogy vezessen, akár egy pásztor a nyáját. Követtem, még ha más is volt az akaratom. Én emlékezni akartam arra képre, minden egyes alkalommal, mikor a fiúra néztem, mégpedig azért, hogy minden olyan gondolat hagyjon magamra, amiben közelebb kerül hozzám, közelebb, mint egy barát. Hirtelen jött, hirtelen tűnik is el, ez volt a tervemben, de az, ami ezután következni fog, arra senki, az égvilágon senki sem számított. Csak Ő. Én is meglepődtem rajta, a reakciómon talán ő is egy kicsit.

Az is lehet, hogy egy átlagos történet a mienk, ami lehet pokollal, vagy esetleg a paradicsomban végződik, de lehet, hogy az életünk egy kaland, amely vagy együtt, vagy egymás nélkül játszódik. Lehet, hogy ez az egész csak egy játék, amin ha kiviszem a szintet pontot kaphatok, de ha ez így van, akkor vajon most én hol tarthatok? Furdal a kíváncsiság, ahogy a fiút nézem. Közelebb jön, mire én csak kíváncsibb vagyok. Minden lépése, amit bánatos arcának varázsával tesz meg felém, egy újabb kérdést vet fel bennem. Egy újabb talány, amin pattoghatok, egészen addig, míg be nem fejezem a megfejtését. Ez vagyok én, egy új oldalam, amit senki sem tud, mert csak magam ismerhetem. Nincs felszíne, hisz csak egy tulajdonság, mégis olyan más képet fest rólam. Egy kíváncsi, minden felé érdeklődést mutató lánynak lát az, aki így ismer meg. Ő így ismert meg igazán, talán ezért néz rám másképp, mert ő látja azt, amit eddig csak én, azért mert hosszú évek után először megnyíltam valakinek. Nevetni nevettem mással is, de kacagni, jókedvűnek lenni alkohol nélkül, ráadásul hosszútávon, csak vele voltam. Még közelebb jött, egy keserű mosoly árulkodott kettősségéről, az érzéseiről, amik kivetültek arcbőrére, pont mintha saját maga tükre lenne. A szemei nekem tartottak a tükröt, a sötét szempárban láttam magam, miközben szinte fekete íriszei csillogással teltek meg. Fényesen, akár egy macskaszem, úgy látszottak a fénylő pontok a szemében, amik az én odatolakodó képemet ölelték körbe. Lassú táncot jártak, ahogy a fiú pupillája mozgott, rémültem, elveszetten kapkodta ide-oda a tekintetét az arcomon.

- Ha azt mondom, hogy semmi sem az, aminek látszik, hiszel nekem? - állapodott meg a szemeivel az enyémeken, mialatt lassan kiejtette a mondatot a száján. Az ajkait nem csukta össze, mint aki még folytatná a mondatot, amit meg is tett - Tudom, furcsa a szituáció, és - megállítottam.

- Ha magyarázkodni jöttél ott az ajtó - sóhajtottam, majd elfordultam, és tovább állítgattam a mikrofont - Minhyuk bármikor megérkezhet.

- Na Ri, az a lány az exem, és egyben a mostohám is - adta meg a választ, amire számítani se számítottam.

Gondoltam én mindenféle kifogásra, amivel majd előáll, atomkatasztrófától hajótörésig, de ezt nem éppen vettem számításba.

Mondandója végén felpillantott rám, várva a végső, afféle kegyelemdöfést, amivel elküldöm őt a világ túlvégébe. Jogom se lett volna hozzá, elvégre nekünk semmi közünk sem volt a másikhoz. Két perccel ezelőtt még ezen az állásponton álltam, most viszont ismét tanácstalan vagyok. Egyikünk sem mondta ki azóta, hogy a másikkal többet is szeretne, csak csendben, apró jelekkel tudattuk egymással, hogy még fenntartjuk az érdeklődést a másik iránt. Világos lett, hogy ő nincs együtt a lánnyal, mégis furcsa volt, nem tudtam, hogy kell-e nekem az, hogy egy ilyen nő szívja a vérem életem végéig, azért, mert azt az embert szeretem, akit ő elhagyott anno. Azt mondják az első szerelem mindig nehéz, egy mérföldkő, amelyet le kell gyűrni, egészen addig harcolni, amíg kimenetele nem lesz. Az, hogy mi a végeredmény, csak azon múlik, hogy ki milyen erős, és céltudatos. Én, akármilyen erős vagyok, és akárhogy kapaszkodok a szakadék szélén, erőm nincs arra, hogy felül is kerekedjek a problémán. Anya is így volt vele, elszalasztott egy hatalmas esélyt, és kikötött apám mellett. Olyan akartam lenni, mint anya, csak újraírva.

- Mikor elmentem tanulni apám elvette őt - várta a válaszom, ismét.

Ott állt, és engem figyelt. Várta a reakcióm, ami jelen pillanatban egy lefagyás volt. Nem tettem semmit, csak néztem őt. Olyan volt, mint a filmekben, amik miatt megutáltam a televíziót. Azért utáltam azokat a csöpögős szappanoperákat, mert szerettem volna, ha az életem nekem is így alakulna. Szerettem volna a kezdeti nehézségek után talpraállni, és boldog lenni, egy férfi oldalán, támaszként, pont mint a filmekben. De az élet nem egy mese, ahol csodák történhetnek. Azt mondják a sorsunk meg van írva, amit holmi csodák, fikciók nem másíthatnak meg. Nekem is meg van írva valami, ott abban a hatalmas könyvben, amibe születésedkor meghívást kapsz, és te boldogan mondasz igent, és szerződést kötsz. Egy olyan dolgot fogadsz el, aminek egyszer biztosan vége. Ez az egész csak neki jó, neki akit úgy hívnak sors. Te aláírod, naivan bízol benne, mert még nem tudod, hogy amit tőle kapsz, az pokol és kín, mert minden ember vétkezik, hibákkal él, amik nagy terhet rónak ám rá. Nekem is van egy, de azt sokszor elkövettem. Most is elfogom, ha csak nem döntök másképp, és nem hallgatok arra az egy dologra, ahol csak egyszer voltam sebzett vad, akit elejt a vadász. Egyszer az életben kéne a szívemre hallgatnom, mégsem megy.

Csak állt, és nézett, mint aki megfagyott. Nem szólt semmit, arcán sem láttam érzelmet. Hosszasan szemeztem vele, kerestem a megbújó jeleket, amiből újra megláthatom a gondolatait, amikkel olyan jó barátságba kerültem. Nem csak őt vesztettem el, hanem a bensőjét is. Hiányérzet uralkodott el az egész testemen, valami hibádzott belőlem. Egy szívtelen dögnek éreztem magam, aki megfutamodik, mert csak önző módon magára gondol, a szíve pedig hiába dobog csakis egy, egyetlen egy dolog miatt ezen a földön, mégis szívtelen. Annyiszor törtem meg, de ez más volt. Most egészen darabjaimra estem szét, teljesen, minden porcikámmal éreztette a hiány szomorú csókja a fájdalmat. A mellkasomtól indult, végig az egész testemen. Apró csókokkal halmozott el, én pedig csak fájdalmas perceim éltem némán, és még mindig csak néztem őt.

Közelebb lépett egyet, már összeért a cipőnk orra, olyan közel volt.

- Mondj egy okot, hogy most elmenjek, és megteszem. Nem szólok hozzád, nem nézlek, és elfelejtelek, csak mondj egy olyan érvet, ami ellen nem tudok szólni. - A hangja komoly volt, beszédhangjához képest is mély, és erőt sugárzó, ám nem félelmetes. Szemeivel ismét végigmérte az arcom, mintha az alig negyed órája változott volna bármit is az arckifejezésemet leszámítva. Idegesen a hajába túrt, és élesen beszívta a levegőt.

- Leszbikus vagyok - próbálkoztam, reméltem ez majd segít, azonban válaszul csak egy mosolyt kaptam.

- Ez esetben ezt nyugodtan megtehetem, igaz? - ráfogott a derekamra, és vészesen közel húzott magához. A lendülettől egészen a mellkasához csapódtam, majd ellentétben egy trambulinnal, itt nem pattantam vissza, ottragadtam. Vigyorogva nézett le rám, a karjait még mindig a derekamon tartva, miközben szemeivel ingázott az én íriszeim és a cserepes, kiszáradt ajkaim között. Éreztem a szívverését, így megkérdőjelezhetetlen volt, hogy ő is hallotta az atomrobbanások sorozatát, amik bennem zajlottak le mellkas tájon.

- Na Ri, van jobb érved? - húzta fel az egyik szemöldökét.

Tanácstalan voltam. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek, most már sokadszorra. A testem elárult engem, ellenem volt. A mellkasom fel-le járt, a szokásosnál gyorsabban. Áruló, egy átkozott besúgó, aki csak egy másik ember keze alá dolgozik, és kiszolgáltatottá teszi a saját gazdáját. Volt egy elméletem, ami rombadőlt, ő döntötte le azt a várat, amit a gondolataimnak és a feltételezéseimnek építettem. Minden megcáfolta, az összesre ellenpéldával szolgált, és amióta jobban ismerem őt rájöttem, hogy igenis van olyan, hogy ‘nem tudom’. Most sem tudom mit tegyek. Mondanom kell valamit, valami olyat, amivel elijesztem, mégsem hülyeség, mint az előző indokom. Sóhajtottam egyet, majd belekezdtem az újabb akciómba.

- Őszintén? - kérdeztem, mire bólintott. - Nem jelentesz nekem semmit, csak munkatársak vagyunk. - Ezzel egy apró bökkenő volt, mégpedig nem voltam képes a szemébe nézni. Tudtam, hogy átlátna rajtam, mert a kíváncsi, érdeklődő kislány, akit ő ismer ilyen; átlátszó.

- Ez érdekes - húzta el a száját - tegyünk egy próbát úgy, hogy a szemembe nézel - fordította az arcom maga felé egyik kezével, mialatt a másik továbbra is a derekamon pihent, egy perc szökési időt sem hagyva. Minhyuk, hol az istenverte jó francba vagy már?

Nem tudom hányszor kezdtem bele, azt sem, hogy mikor is volt pontosan az a pillanat, mikor túljutottam azon az egy szón, hogy ‘jelentesz’. Mindig elkaptam a fejem, vagy a tekintetem róla, ő pedig csak mosolygott. Megint visszafordított, és várta, hogy újra elkezdjem.

- Tudtam, hogy nincs olyan érved, ami miatt ki kéne, hogy menjek azon az ajtón, és kilépjek innen - mutatott a szívemre, ami úgy kalapált, mintha éppen most vernék a falára szögekkel a foglalt táblát. Titkon szerettem volna, ha megtörténik, most viszont esélyem is volt rá.

Én feladtam, ő nem. Ő küzdött, még mindig harcolt, én pedig csak a megszokásomba hajszoltam magam. Voltak nekem tiniszerelmeim, még mennyi, de minden túl voltam azután, hogy elhatároztam, hogy rá se nézek egy fiúra se. Vele más volt. Akaratlanul is a szemeit néztem, még akkor is, mikor ő nem az enyémeket pásztázta, hanem az ajkaimon volt a tekintete. Melegem volt, a szám pedig kiszáradt. Kihyun kezének nyoma a vékony ingem anyagán már átütött, izzadt a tenyere. Furcsa volt, nem tudtam mire számíthatok, nem ismertem a jeleket, csak következtetni tudtam, hogy mi miért van.

- Van még egy bizonyítékom, hogy nem vagy leszbikus Na Ri - vigyorgott, majd egy picit közelebb hajolt, a fülemhez emelte a száját, majd halkan suttogott valamit. Lehet az izgalomtól, lehet attól, mert vészesen közel volt, de lehet, hogy attól, mert hangosabban nyeltem, mint az ő beszéde, de nem értettem egy szavát sem. Eltávolodott, majd mint akinek elvonási tünetei vannak, vagy csak mágnest reggelizett, úgy közeledett ismét. Két milliméterrel a számtól megállt, majd összeérintette az orrunk, és a homlokunk, így távolodott el az ajka az enyémtől.
- Ha Minhyuk nem ilyen hangosan csoszogna, most mást tettem volna - motyogta úgy, hogy azt én is érthessem. Elengedett, majd minden további nélkül, akár egy tini szerelmes, a szívének fájdalmas halálából visszatérve ugrott ki az ablakon, és elszaladt.