“Jó éjt - suttogta - Na Ri - tette hozzá lágyan.”
Két hete volt, hogy találkoztam a bátyámmal, és részegen szerelmet vallottam Kihyunnak, ahogy ő is nekem, csak ő józanon. Azóta nem történt semmi. A szorító határidő miatt csak a munkával foglalkoztunk, már alig volt hátra valami, olyan gyorsan haladtunk. Épp reggeliztünk, ez volt az egyetlen olyan dolog, amit együtt tudtunk csinálni, afféle napindítóként. Az emelt hangulatban telt, nevetéstől hangos beszélgetésünk a csengő zavarta meg, én pedig indultam ajtót nyitni.
- Ah, egy kurva - lökött arrébb az ajtóban álló szőkére festett hajú nő. A kezén táska lógott, valami méreg drága, márkás darab. A ruhái stílusosak voltak, pont mint a mai divatlap címlapjain szereplő nők öltözékei. A napszemüvegét feltolta a hajába, majd mint aki ismeri a járást, úgy indult meg a konyha felé.
- Elnézést, de ki maga? - léptem utána és fordítottam meg magam felé, hogy lássam a sminktől láthatatlan arcát.
- A kérdés az, hogy te ki vagy, csak mert, ahogy elnézlek a két utcával arrébb lévő segélyszolgálatot kerested, mielőtt beléptél ide. - Otthagyott.
- Szia szívem, rég voltál itthon, nem is mondtad, hogy visszajöttél! Múltkor is a boltban, olyan voltál, mint aki nem örül, pedig tudom, hogy belül felrobbantál a boldogságtól. Ismerlek annyira - ölelgette Kihyunt, amit mindenki, még az érintett is hatalmas szemekkel, és undorral fogadott.
Csak álltam az étkező bejáratánál, és néztem. Rosszul esett. Azt hittem, hogy az apró jelek, amik azóta az este óta megestek köztünk, valaminek a jelei. A főzés közbeni véletlen érintések, miközben egymás mellett vágtuk a zöldségeket; a zeneteremben való plusz idő, amikor Minhyuk már rég elment, de mi még gyakoroltunk, akkor is, ha ment mint a karikacsapás. Mindezt mosolyogva. Boldog voltam. Volt családom, volt egy ember, aki mosolyt csalt az arcomra, minden egyes nap, amikor csak megtehette. Így, hogy tudtam is, hogy miattam gürcöl, azért, hogy felfelé görbüljön a szám vége; sokkalta jobban esett.
Az a lány szép volt, olyan kívánatosan szép. Minden mozdulatából átérződött a magabiztossága, na meg a drága parfüme is belengte az étkezőt, ami miatt számomra olyan volt a helyzet, mintha én lennék rossz helyen. Ahogyan Kihyunt ölelgette, engem úgy zárt karjai közé a néma szomorúság. Belül sírtam, hangtalanul vacogtam a maró érzéstől, aminek kívülről nyoma sem volt. Pedig újra belémdöfött az élet hatalmas kardjával, amit már olyan jól ismerek. Nem nyúltam oda, nem nyalogattam a sebem, csak tűrte.. Túl sokat szenvedtem ahhoz, hogy egy ilyen a földre küldjön. Igen, bennem volt egy újabb kard, amit az élet szánt nekem, de már annyi ilyen szúródott át rajtam, hogy nem hat már rám. Immúnis vagyok. Egy hely van, ahova még nem érkezett eddig kard, a mostanit leszámítva. Ez most szíven ütött.
- Elmegyek készülődni a stúdióba, majd jössz, ugye Minhyuk? - néztem a még falatozó fiúra, aki bólintott válaszul. Felkaptam a cipőm, majd szinte rohanva hagytam el az épületet. Nem foglalkoztam azzal, hogy örömlánynak hívott, a jelek szerint meg lett volna rá az oka, hisz ő csak annyit tudott, hogy visszajött az akit szeret, majd mikor elment hozzá, ahol egy lány nyitott ajtót. Szinte biztosra vettem, hogy barátnője van, aki visszavárta; egy olyan lány, akinek a lábujjáig sem érhetek fel soha.
- Szia Na Sum! - köszöntem a telefonba a bátyámnak, aki éppen Busanban volt küldetésen. Két napja indult, tudom, mert küldött egy üzenetet, hogy nem lesz otthon egy ideig.
- Szia Húgi! Mi a pálya? - Furcsa volt ez a kötetlen, laza formája, mindig komoly volt ezalatt a pár nap alatt, amióta újra ismerem őt.
- Barátnője van - a hangom lehangoló volt, letörtem a percekkel ezelőtt még boldog embert, és faragtam egy szomorkásat helyette. Én magam vagyok a negativitás. - Kihyunnak? Nem te vagy az? - Szegény azt hitte viccnek szántam, és remek színész vagyok, de nem, ez a valóság volt. Szerettem volna, ha igaza lett volna, bevallom. Végső soron én szerelmes voltam, vagy csak kötődni akartam valakihez? Nem tudom, mindenesetre iránta kialakult valamiféle vonzalom bennem, aminek hangot is adtam, akkor részegen, mikor talán a legközelebb voltam hozzá. Az az este volt az, amikor valami megváltozott bennem, talán akkor kezdtem el élni igazán. Rövid életem volt, aminek újra végét járom és haldoklom attól, hogy ismét letörték az én kicsiny, még frissen repülni tanuló madaram szárnyait; engem. Tudom, lehet az ábránd nem volt hiú, hisz nem mindig igaz a szó, meg a látszat is csalóka, de volt egy dolog, ami miatt ezeket a mondatokat félredobva meg voltam róla győződve, hogy igaz az, amit hiszek: párja van.
- Nem Na Sum, ez nem egy vicc, tényleg barátnője van - ismételtem meg magam, bármennyire is fájt. Percekig beszéltünk még, majd mivel a munkája megkövetelte teljes figyelmét, így le kellett raknia a készüléket, pedig olyan jó volt hallani a hangját. Elfeledtette velem a magányt, ami újra baráti ölelésbe vont. Kár, hogy ez a haverság egyoldalú volt, mert csak ő akart velem lenni, én megvoltam nélküle is, nagyon is jól. Mikor visszacsúsztattam a zsebembe a mobilom, akkor kaptam meg Minhyuk üzenetét, miszerint indulásom után nemsokkal hívták őket a stúdióból, hogy bővítés miatt két hétig nem lesz nyitva, így ne is induljunk be dolgozni. Eddig is sürgető volt az idő, az sem volt biztos, hogy készen leszünk, de így szinte esélytelennek bizonyult a helyzet. Készen voltunk már a vokálok felvételével, illetve CD-re került már I.M rapp-száma is, de Jooheoné, illetve a táncos trió felvétele még javában ránk várt, nem is beszélve a közös produkcióról, aminek a szövegét a fiúk még csak most írják.
Betértem egy eddig még nem látott kávézóba, és elolvasva a kínálatot, rendeltem magamnak egy sojut. Volt mindenféle kávé, koktél, üdítőital, még rizsbor is, de én mégis maradtam jó öreg cimborámnál, a sojunál. Helyet is foglaltam az egyik ablak alatti asztalnál, majd bámészkodva néztem, ahogy lassan csepegni kezdett az eső. Megérkezett a rendelésem, majd a következő, és az azt követő, csak úgy cserélődtek az asztalomon az alkoholos italok, miközben egyre csak esett az eső. Egyre többször nyúltam a pohárért, és csak nevetve próbáltam eltalálni a kis üvegből készült szájon keresztül a mégkisebb helyet, ahova folynia kellett volna.
- Maga meg mit néz? Nem látott még szomorú embert iszogatni egy kávézóban? - förmedtem az engem bámuló párra. - Foglalkozzon inkább azzal ott maga mellett, több szüksége van magára, mint nekem. De, ha tanácsolhatok valamit, akkor hagyja ott, mert minden egyes férfi ugyanolyan. Komolyan mondom! - öntöttem ki az újabb adagot magamnak.
- Mit képzel maga?
- Ho Kwon, hagyd csak - állította le a mellette ülő nő - , hisz részeg.
- Én nem vagyok részeg, csak egészségesen italos, az más, kérem - szóltam vissza - pincér még egyet! - Kihozták, nem figyelték mennyire vagyok készen, aminek örültem is. Alkohol kellett mindenféleképpen.
- Elnézést, záróra van - hallatszott mellőlem a pincér hangja. Felnéztem rá, de csak homályosan, alig kivehetően láttam az alakját - hívhatok egy taxit, ha gondolja - tette hozzá, én pedig megráztam a fejem, olyan hevesen, hogy még inkább beleszédültem.
- Akkor adja ide a telefonját, felhívok magának valakit - odaadtam neki, minden szó nélkül - kit hívhatok? - nézegette az eszközt, majd csengette is az általam bediktált nevek egyikét.
- Elnézést! Elnézést, hogy eddig bent kellett maradnia, kifizetem! - hajlongott valaki, de mivel nem néztem arra, így nem tudhattam, hogy pontosan ki az. Részegen a hangok is tompábbak, így még a hallásomra sem hagyatkozhattam. - Gyere Na Ri! - szólt hozzám, segítve a felkelésemet a kezeivel, ám én csak szabadulni próbáltam. - Megoldhatjuk máshogy is - felkapott, a kezeivel tartotta hátamat, pont mint két hete, mikor részegen botorkáltam a sötétben.
- Tegyél le! Nem hallod! - csapkodtam a mellkasát. - Utállak! - folytattam, mire megállt az egyik üzlet tetejének takarásában, letett, majd megfogta a kezeim.
- Nem fogok leállni veled beszélgetni arról, hogy mennyire utálsz, mivel annyit ittál, mint nyolc alkoholfüggő üzletember, úgy, hogy a pincérfiúnak kellett felhívnia a te telefonodról valakit, aki érted mehet, te pedig az én nevemet mondtad. Van oka, nem? - nézett rám, miközben tovább mondta - Ne válaszolj, ittasan nehéz jó választ adni. Most csak egy dolgom van, hazavinni téged, aztán, ha olyan állapotban leszel, akkor megbeszélünk mindent, mert van mit. Most pedig nyomás haza - engedte el az egyik kezem, majd húzni kezdett maga után. Mérges volt, határozottan mérges, majd mint akit fejen csaptak, olyan hirtelen változott meg. Újra megállt, majd felém fordult.
- Ne haragudj! - Csak ennyit mondott, lehunyta a szemeit, és előre döntötte kissé a fejét, majd sóhajtott. Józan állapotban még tudtam volna mit kezdeni a helyzettel, de így nem. - Nem akartam kiabálni veled - húzott közel magához, majd adott egy apró puszit a homlokomra. Szótlanul tűrtem, majd mikor elengedett a kezemmel oda is nyúltam a helyére. Jólesően égetett a nyom, ahol az ajkai hozzám értek. Utálnom kellene, pityókásan pedig még csak próbálkozni sem tudok vele, mert az igazság folyik minden részeg ereiben, talán az öntudat hiánya az ok, amivel magyarázható ez.
- Nem kéne ennyit innod. Ha tönkreteszed magad, akkor mi lesz velem? - nevetett.
- Inkább hagyj, azt iszok, amit akarok, akkor, amikor azt én akarom. Azért, amiért én, Park Na Ri akarok piálni - mordultam rá.
- És, mi volt a mostani ok? - kért számon egy hümmögéssel a végén.
- Valami, amit elvesztettem - néztem rá - valami fontos.
Csendben folytattuk az utunkat, gondolkodott valamin. Percek teltek el, mi csak sétáltunk, már lassabb tempóban, mikor megszólalt:
- Látod azt ott - mutatott a távolba, ahol csak valami fényt láttam, de pontosat nem - azok ott Hallyuworld fényei - mosolygott - , azt mondtam, hogy egyszer elviszlek oda, szeretném, ha tudnád, hogy a meghívás még áll.
Ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy egy magamon kívüli beszélgetést indítson el kettőnk közt, ami a hosszú utat meglehetősen lerövidítette.
- Kihyun, tudod min gondolkodtam? - néztem a piaci árusokat, miközben szorosan mellette mentem, mert biztos pontnak tűnt a szédülő és bódító világomban, bár lehet veszélyesebb volt ő, mint az émelygés számomra.
- Remélem részegen semmin.
- Azon, hogy a gumi óvszer nem nyújt biztonságot - mondtam ki teljesen komoly hangnemben, mire kikerekedtek a szemei, majd egyre inkább igyekezett visszatartani a nevetést, ami fel akart törni belőle, a mondatom hallatán. - A nagyapámon is volt, de amikor két éves voltam hiába viselte, elcsapta a busz - sóhajtottam egyet, mire már végképp nem bírta, és elnevette magát.
- Ezt csak kitaláltad, igaz?
- Nem, ez annyira biztos, mint, hogy neked barátnőd van.
- Szóval kitaláltad - kócolta össze a hajam, majd megállt az egyik árusnál, és elkezdte nézegetni a kirakott táblát.
- Lózmő, az mi? - olvasgattam én is, mire csak kuncogott egy sort, és kisegített. A táblán a “jósnő” szó szerepelt. Belépett a kis sátorban, majd behúzott engem is. Bent volt még egy velünk körülbelül egyidős lány, ő is várakozott. Bentről mormolgatás és egy sikítás hallatszott, majd kis idő múlva egy fújtató idős házaspár hagyta el a helyet. Halkan Kihyun fülébe suttogtam az észrevételemet, miszerint a nő szoknyája hátul be volt gyűrődve az ingjébe, és kint volt mindene, ami ott található. A fiatal, festett, rózsaszín hajú lány a függönyön túlra ment, majd léptei egyre halkabbak lettek, végül pedig elhallgattak.
- Következő. - Ezek már mi voltunk, így beültünk szembe egy nővel.
- Kérdezzenek fiatalok!
- Mit jósol nekünk, kettőnknek?
- Héhéhé, állj! Mi külön vagyunk, ő van, meg én vagyok, de mi nem vagyunk - tiltakoztam.
- Nem minden az aminek látszik. Lehet, hogy az úton vannak gödrök és árkok borítják az út mentét, de ha egy a párból talpon marad, az segíthet a másiknak. Nem szabad elesni, ha a másik a földön van - hadoválta a nő, én pedig már pont közbeszóltam volna, mikor Kihyun lecsitított - szép jövőkép, ez viszont aggaszt - mutatott az egyikre, én pedig kíváncsian hajoltam előrébb.
- Mit jelent ez? - kérdezte aggódóan a mellettem ülő, a nő pedig csak rázta a fejét.
- Konkrétabb információ, még ezer won - rázta a fejét.
- Nehogy adj neki, lehet csak hazudik, láttam a filmekben - súgtam a fülébe, ő pedig fejrázva visszacsúsztatta a dzsekije zsebébe a tárcáját. Sóhajtott egyet, majd megfogta a kezem, és elvonszolt a sátortól.
- Ez a nő nem volt semmi, ki akarta volna szedni az utolsó hajszálad is, hogy megkopasszon. Csirke lettél volna - döntöttem a fejem a vállára, és úgy mentünk tovább.
- Engedd el a kezem - rontottam el az idilli pillanatot. Az igazság az volt, hogy felugrott a kép, ahogyan a barátnőjével csókolózik, szerelmesen.
- Miért tenném? - mosolyodott el. - Nekem ínyemre van a helyzet, másfelől ebben a vékony felsőben halálra fagysz, ha akár öt centit is engedek rajtad - csípett bele a vékony virágos ingembe.
- Akkor is eressz! Kihyun, a barátnődnek sem tetszene - toltam el magamtól, vagyis igyekeztem.
- A barátnőmnek? Hát innen fúj a szél, azt hittem fél órája vicceltél, de most már világos - hümmögött - Na Ri, te azt hiszed, hogy nekem barátnőm van?
- Nem, nem hiszem, én tudom - próbálkoztam tovább. Kicsit engedett, mégis tartott - Olyan biztos vagyok benne, mint a síléces papagájok létezésében.
Nem szólt semmit egy ideig, csak összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, amit csak kikerekedett szemekkel néztem.
- Síléces papagájok léteznek, akárcsak az a szőke lány a házadban, szóval engedd el a kezemet! - fújtam ki a levegőt, Kihyun pedig csak nevetett rajtam.
- Nem.
- Olyan csirke vagy! - ütöttem meg a mellkasát, ami kisebb szisszenést váltott ki belőle. Ő nyert, tehát a keze maradt ott, ahol eddig volt. Percekkel később, mikor az én gondolataim épp repülő busani rózsákon jártak, megszólalt.
- Kakas, kakas lennék, nem csirke.
- Hm? Erről eszembe jutott valami.
- Már megint?
- Aha, Hoseok mondta még régebben - kezdtem bele, ő pedig figyelmesen hallgatott - azt mondta, hogy nem a csirke vagy a tojás volt először, hanem a kakas. - Nem tudom mi váltotta ki belőlem ezt a hirtelen változást. Valami megijeszthette a dühöm és elszállt volna, akár a madarak a vadász puskájának harapásakor, mikor az eltalálja az egyiküket. Lehet ő volt a fegyver, amitől félt a mérgem, de csupán titkon, és mikor a közelembe került, az szaladt kifelé a látóhatáromon túlra.
Lassan hazaértünk, és már csak a másnapi mérhetetlen fejfájás volt az emlékeim között arról, hogy mi történt előző este. Arra viszont, hogy mi volt otthon, már ha nevezhetem így; arra pontosan emlékeztem. Nem kerestem a fiút, kerültem is, úgy éreztem nem kell beszélnem vele, hisz tudok, amit tudok.
- Sziasztok! - köszöntem el a fiúktól.
- Na Ri, várj meg! Én is megyek!
- Sietek, majd jöttök - hagytam figyelmen kívül a fiú mondatát, aki a többiektől ellentétben a nappaliból kiáltozott nekem. A zeneteremben állítgattam a mikrofont, mivel az átrendezéssel ezeket szétkapták; mikor valaki egy gyors mozdulattal sétált be az ajtón, és csapta azt be maga után.
- Minhyuk? - fordultam meg, azonban nem a mondatom szereplője állt a teremben, hanem az az ember, aki úgy lépked egyik pillanatban a szívemben, másik pillanatban a gyomromban, harmadikban pedig az agyamban, mint valami vérsejt, akinek az életben maradásomhoz sok köze van.
- Ah, egy kurva - lökött arrébb az ajtóban álló szőkére festett hajú nő. A kezén táska lógott, valami méreg drága, márkás darab. A ruhái stílusosak voltak, pont mint a mai divatlap címlapjain szereplő nők öltözékei. A napszemüvegét feltolta a hajába, majd mint aki ismeri a járást, úgy indult meg a konyha felé.
- Elnézést, de ki maga? - léptem utána és fordítottam meg magam felé, hogy lássam a sminktől láthatatlan arcát.
- A kérdés az, hogy te ki vagy, csak mert, ahogy elnézlek a két utcával arrébb lévő segélyszolgálatot kerested, mielőtt beléptél ide. - Otthagyott.
- Szia szívem, rég voltál itthon, nem is mondtad, hogy visszajöttél! Múltkor is a boltban, olyan voltál, mint aki nem örül, pedig tudom, hogy belül felrobbantál a boldogságtól. Ismerlek annyira - ölelgette Kihyunt, amit mindenki, még az érintett is hatalmas szemekkel, és undorral fogadott.
Csak álltam az étkező bejáratánál, és néztem. Rosszul esett. Azt hittem, hogy az apró jelek, amik azóta az este óta megestek köztünk, valaminek a jelei. A főzés közbeni véletlen érintések, miközben egymás mellett vágtuk a zöldségeket; a zeneteremben való plusz idő, amikor Minhyuk már rég elment, de mi még gyakoroltunk, akkor is, ha ment mint a karikacsapás. Mindezt mosolyogva. Boldog voltam. Volt családom, volt egy ember, aki mosolyt csalt az arcomra, minden egyes nap, amikor csak megtehette. Így, hogy tudtam is, hogy miattam gürcöl, azért, hogy felfelé görbüljön a szám vége; sokkalta jobban esett.
Az a lány szép volt, olyan kívánatosan szép. Minden mozdulatából átérződött a magabiztossága, na meg a drága parfüme is belengte az étkezőt, ami miatt számomra olyan volt a helyzet, mintha én lennék rossz helyen. Ahogyan Kihyunt ölelgette, engem úgy zárt karjai közé a néma szomorúság. Belül sírtam, hangtalanul vacogtam a maró érzéstől, aminek kívülről nyoma sem volt. Pedig újra belémdöfött az élet hatalmas kardjával, amit már olyan jól ismerek. Nem nyúltam oda, nem nyalogattam a sebem, csak tűrte.. Túl sokat szenvedtem ahhoz, hogy egy ilyen a földre küldjön. Igen, bennem volt egy újabb kard, amit az élet szánt nekem, de már annyi ilyen szúródott át rajtam, hogy nem hat már rám. Immúnis vagyok. Egy hely van, ahova még nem érkezett eddig kard, a mostanit leszámítva. Ez most szíven ütött.
- Elmegyek készülődni a stúdióba, majd jössz, ugye Minhyuk? - néztem a még falatozó fiúra, aki bólintott válaszul. Felkaptam a cipőm, majd szinte rohanva hagytam el az épületet. Nem foglalkoztam azzal, hogy örömlánynak hívott, a jelek szerint meg lett volna rá az oka, hisz ő csak annyit tudott, hogy visszajött az akit szeret, majd mikor elment hozzá, ahol egy lány nyitott ajtót. Szinte biztosra vettem, hogy barátnője van, aki visszavárta; egy olyan lány, akinek a lábujjáig sem érhetek fel soha.
- Szia Na Sum! - köszöntem a telefonba a bátyámnak, aki éppen Busanban volt küldetésen. Két napja indult, tudom, mert küldött egy üzenetet, hogy nem lesz otthon egy ideig.
- Szia Húgi! Mi a pálya? - Furcsa volt ez a kötetlen, laza formája, mindig komoly volt ezalatt a pár nap alatt, amióta újra ismerem őt.
- Barátnője van - a hangom lehangoló volt, letörtem a percekkel ezelőtt még boldog embert, és faragtam egy szomorkásat helyette. Én magam vagyok a negativitás. - Kihyunnak? Nem te vagy az? - Szegény azt hitte viccnek szántam, és remek színész vagyok, de nem, ez a valóság volt. Szerettem volna, ha igaza lett volna, bevallom. Végső soron én szerelmes voltam, vagy csak kötődni akartam valakihez? Nem tudom, mindenesetre iránta kialakult valamiféle vonzalom bennem, aminek hangot is adtam, akkor részegen, mikor talán a legközelebb voltam hozzá. Az az este volt az, amikor valami megváltozott bennem, talán akkor kezdtem el élni igazán. Rövid életem volt, aminek újra végét járom és haldoklom attól, hogy ismét letörték az én kicsiny, még frissen repülni tanuló madaram szárnyait; engem. Tudom, lehet az ábránd nem volt hiú, hisz nem mindig igaz a szó, meg a látszat is csalóka, de volt egy dolog, ami miatt ezeket a mondatokat félredobva meg voltam róla győződve, hogy igaz az, amit hiszek: párja van.
- Nem Na Sum, ez nem egy vicc, tényleg barátnője van - ismételtem meg magam, bármennyire is fájt. Percekig beszéltünk még, majd mivel a munkája megkövetelte teljes figyelmét, így le kellett raknia a készüléket, pedig olyan jó volt hallani a hangját. Elfeledtette velem a magányt, ami újra baráti ölelésbe vont. Kár, hogy ez a haverság egyoldalú volt, mert csak ő akart velem lenni, én megvoltam nélküle is, nagyon is jól. Mikor visszacsúsztattam a zsebembe a mobilom, akkor kaptam meg Minhyuk üzenetét, miszerint indulásom után nemsokkal hívták őket a stúdióból, hogy bővítés miatt két hétig nem lesz nyitva, így ne is induljunk be dolgozni. Eddig is sürgető volt az idő, az sem volt biztos, hogy készen leszünk, de így szinte esélytelennek bizonyult a helyzet. Készen voltunk már a vokálok felvételével, illetve CD-re került már I.M rapp-száma is, de Jooheoné, illetve a táncos trió felvétele még javában ránk várt, nem is beszélve a közös produkcióról, aminek a szövegét a fiúk még csak most írják.
Betértem egy eddig még nem látott kávézóba, és elolvasva a kínálatot, rendeltem magamnak egy sojut. Volt mindenféle kávé, koktél, üdítőital, még rizsbor is, de én mégis maradtam jó öreg cimborámnál, a sojunál. Helyet is foglaltam az egyik ablak alatti asztalnál, majd bámészkodva néztem, ahogy lassan csepegni kezdett az eső. Megérkezett a rendelésem, majd a következő, és az azt követő, csak úgy cserélődtek az asztalomon az alkoholos italok, miközben egyre csak esett az eső. Egyre többször nyúltam a pohárért, és csak nevetve próbáltam eltalálni a kis üvegből készült szájon keresztül a mégkisebb helyet, ahova folynia kellett volna.
- Maga meg mit néz? Nem látott még szomorú embert iszogatni egy kávézóban? - förmedtem az engem bámuló párra. - Foglalkozzon inkább azzal ott maga mellett, több szüksége van magára, mint nekem. De, ha tanácsolhatok valamit, akkor hagyja ott, mert minden egyes férfi ugyanolyan. Komolyan mondom! - öntöttem ki az újabb adagot magamnak.
- Mit képzel maga?
- Ho Kwon, hagyd csak - állította le a mellette ülő nő - , hisz részeg.
- Én nem vagyok részeg, csak egészségesen italos, az más, kérem - szóltam vissza - pincér még egyet! - Kihozták, nem figyelték mennyire vagyok készen, aminek örültem is. Alkohol kellett mindenféleképpen.
- Elnézést, záróra van - hallatszott mellőlem a pincér hangja. Felnéztem rá, de csak homályosan, alig kivehetően láttam az alakját - hívhatok egy taxit, ha gondolja - tette hozzá, én pedig megráztam a fejem, olyan hevesen, hogy még inkább beleszédültem.
- Akkor adja ide a telefonját, felhívok magának valakit - odaadtam neki, minden szó nélkül - kit hívhatok? - nézegette az eszközt, majd csengette is az általam bediktált nevek egyikét.
- Elnézést! Elnézést, hogy eddig bent kellett maradnia, kifizetem! - hajlongott valaki, de mivel nem néztem arra, így nem tudhattam, hogy pontosan ki az. Részegen a hangok is tompábbak, így még a hallásomra sem hagyatkozhattam. - Gyere Na Ri! - szólt hozzám, segítve a felkelésemet a kezeivel, ám én csak szabadulni próbáltam. - Megoldhatjuk máshogy is - felkapott, a kezeivel tartotta hátamat, pont mint két hete, mikor részegen botorkáltam a sötétben.
- Tegyél le! Nem hallod! - csapkodtam a mellkasát. - Utállak! - folytattam, mire megállt az egyik üzlet tetejének takarásában, letett, majd megfogta a kezeim.
- Nem fogok leállni veled beszélgetni arról, hogy mennyire utálsz, mivel annyit ittál, mint nyolc alkoholfüggő üzletember, úgy, hogy a pincérfiúnak kellett felhívnia a te telefonodról valakit, aki érted mehet, te pedig az én nevemet mondtad. Van oka, nem? - nézett rám, miközben tovább mondta - Ne válaszolj, ittasan nehéz jó választ adni. Most csak egy dolgom van, hazavinni téged, aztán, ha olyan állapotban leszel, akkor megbeszélünk mindent, mert van mit. Most pedig nyomás haza - engedte el az egyik kezem, majd húzni kezdett maga után. Mérges volt, határozottan mérges, majd mint akit fejen csaptak, olyan hirtelen változott meg. Újra megállt, majd felém fordult.
- Ne haragudj! - Csak ennyit mondott, lehunyta a szemeit, és előre döntötte kissé a fejét, majd sóhajtott. Józan állapotban még tudtam volna mit kezdeni a helyzettel, de így nem. - Nem akartam kiabálni veled - húzott közel magához, majd adott egy apró puszit a homlokomra. Szótlanul tűrtem, majd mikor elengedett a kezemmel oda is nyúltam a helyére. Jólesően égetett a nyom, ahol az ajkai hozzám értek. Utálnom kellene, pityókásan pedig még csak próbálkozni sem tudok vele, mert az igazság folyik minden részeg ereiben, talán az öntudat hiánya az ok, amivel magyarázható ez.
- Nem kéne ennyit innod. Ha tönkreteszed magad, akkor mi lesz velem? - nevetett.
- Inkább hagyj, azt iszok, amit akarok, akkor, amikor azt én akarom. Azért, amiért én, Park Na Ri akarok piálni - mordultam rá.
- És, mi volt a mostani ok? - kért számon egy hümmögéssel a végén.
- Valami, amit elvesztettem - néztem rá - valami fontos.
Csendben folytattuk az utunkat, gondolkodott valamin. Percek teltek el, mi csak sétáltunk, már lassabb tempóban, mikor megszólalt:
- Látod azt ott - mutatott a távolba, ahol csak valami fényt láttam, de pontosat nem - azok ott Hallyuworld fényei - mosolygott - , azt mondtam, hogy egyszer elviszlek oda, szeretném, ha tudnád, hogy a meghívás még áll.
Ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy egy magamon kívüli beszélgetést indítson el kettőnk közt, ami a hosszú utat meglehetősen lerövidítette.
- Kihyun, tudod min gondolkodtam? - néztem a piaci árusokat, miközben szorosan mellette mentem, mert biztos pontnak tűnt a szédülő és bódító világomban, bár lehet veszélyesebb volt ő, mint az émelygés számomra.
- Remélem részegen semmin.
- Azon, hogy a gumi óvszer nem nyújt biztonságot - mondtam ki teljesen komoly hangnemben, mire kikerekedtek a szemei, majd egyre inkább igyekezett visszatartani a nevetést, ami fel akart törni belőle, a mondatom hallatán. - A nagyapámon is volt, de amikor két éves voltam hiába viselte, elcsapta a busz - sóhajtottam egyet, mire már végképp nem bírta, és elnevette magát.
- Ezt csak kitaláltad, igaz?
- Nem, ez annyira biztos, mint, hogy neked barátnőd van.
- Szóval kitaláltad - kócolta össze a hajam, majd megállt az egyik árusnál, és elkezdte nézegetni a kirakott táblát.
- Lózmő, az mi? - olvasgattam én is, mire csak kuncogott egy sort, és kisegített. A táblán a “jósnő” szó szerepelt. Belépett a kis sátorban, majd behúzott engem is. Bent volt még egy velünk körülbelül egyidős lány, ő is várakozott. Bentről mormolgatás és egy sikítás hallatszott, majd kis idő múlva egy fújtató idős házaspár hagyta el a helyet. Halkan Kihyun fülébe suttogtam az észrevételemet, miszerint a nő szoknyája hátul be volt gyűrődve az ingjébe, és kint volt mindene, ami ott található. A fiatal, festett, rózsaszín hajú lány a függönyön túlra ment, majd léptei egyre halkabbak lettek, végül pedig elhallgattak.
- Következő. - Ezek már mi voltunk, így beültünk szembe egy nővel.
- Kérdezzenek fiatalok!
- Mit jósol nekünk, kettőnknek?
- Héhéhé, állj! Mi külön vagyunk, ő van, meg én vagyok, de mi nem vagyunk - tiltakoztam.
- Nem minden az aminek látszik. Lehet, hogy az úton vannak gödrök és árkok borítják az út mentét, de ha egy a párból talpon marad, az segíthet a másiknak. Nem szabad elesni, ha a másik a földön van - hadoválta a nő, én pedig már pont közbeszóltam volna, mikor Kihyun lecsitított - szép jövőkép, ez viszont aggaszt - mutatott az egyikre, én pedig kíváncsian hajoltam előrébb.
- Mit jelent ez? - kérdezte aggódóan a mellettem ülő, a nő pedig csak rázta a fejét.
- Konkrétabb információ, még ezer won - rázta a fejét.
- Nehogy adj neki, lehet csak hazudik, láttam a filmekben - súgtam a fülébe, ő pedig fejrázva visszacsúsztatta a dzsekije zsebébe a tárcáját. Sóhajtott egyet, majd megfogta a kezem, és elvonszolt a sátortól.
- Ez a nő nem volt semmi, ki akarta volna szedni az utolsó hajszálad is, hogy megkopasszon. Csirke lettél volna - döntöttem a fejem a vállára, és úgy mentünk tovább.
- Engedd el a kezem - rontottam el az idilli pillanatot. Az igazság az volt, hogy felugrott a kép, ahogyan a barátnőjével csókolózik, szerelmesen.
- Miért tenném? - mosolyodott el. - Nekem ínyemre van a helyzet, másfelől ebben a vékony felsőben halálra fagysz, ha akár öt centit is engedek rajtad - csípett bele a vékony virágos ingembe.
- Akkor is eressz! Kihyun, a barátnődnek sem tetszene - toltam el magamtól, vagyis igyekeztem.
- A barátnőmnek? Hát innen fúj a szél, azt hittem fél órája vicceltél, de most már világos - hümmögött - Na Ri, te azt hiszed, hogy nekem barátnőm van?
- Nem, nem hiszem, én tudom - próbálkoztam tovább. Kicsit engedett, mégis tartott - Olyan biztos vagyok benne, mint a síléces papagájok létezésében.
Nem szólt semmit egy ideig, csak összekulcsolta az ujjait az enyémekkel, amit csak kikerekedett szemekkel néztem.
- Síléces papagájok léteznek, akárcsak az a szőke lány a házadban, szóval engedd el a kezemet! - fújtam ki a levegőt, Kihyun pedig csak nevetett rajtam.
- Nem.
- Olyan csirke vagy! - ütöttem meg a mellkasát, ami kisebb szisszenést váltott ki belőle. Ő nyert, tehát a keze maradt ott, ahol eddig volt. Percekkel később, mikor az én gondolataim épp repülő busani rózsákon jártak, megszólalt.
- Kakas, kakas lennék, nem csirke.
- Hm? Erről eszembe jutott valami.
- Már megint?
- Aha, Hoseok mondta még régebben - kezdtem bele, ő pedig figyelmesen hallgatott - azt mondta, hogy nem a csirke vagy a tojás volt először, hanem a kakas. - Nem tudom mi váltotta ki belőlem ezt a hirtelen változást. Valami megijeszthette a dühöm és elszállt volna, akár a madarak a vadász puskájának harapásakor, mikor az eltalálja az egyiküket. Lehet ő volt a fegyver, amitől félt a mérgem, de csupán titkon, és mikor a közelembe került, az szaladt kifelé a látóhatáromon túlra.
Lassan hazaértünk, és már csak a másnapi mérhetetlen fejfájás volt az emlékeim között arról, hogy mi történt előző este. Arra viszont, hogy mi volt otthon, már ha nevezhetem így; arra pontosan emlékeztem. Nem kerestem a fiút, kerültem is, úgy éreztem nem kell beszélnem vele, hisz tudok, amit tudok.
- Sziasztok! - köszöntem el a fiúktól.
- Na Ri, várj meg! Én is megyek!
- Sietek, majd jöttök - hagytam figyelmen kívül a fiú mondatát, aki a többiektől ellentétben a nappaliból kiáltozott nekem. A zeneteremben állítgattam a mikrofont, mivel az átrendezéssel ezeket szétkapták; mikor valaki egy gyors mozdulattal sétált be az ajtón, és csapta azt be maga után.
- Minhyuk? - fordultam meg, azonban nem a mondatom szereplője állt a teremben, hanem az az ember, aki úgy lépked egyik pillanatban a szívemben, másik pillanatban a gyomromban, harmadikban pedig az agyamban, mint valami vérsejt, akinek az életben maradásomhoz sok köze van.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése