“Egy női hang szólt hozzám a fülem mellett közvetlenül”
~ Park Na Ri szemszöge ~
Mikor elindultam a bátyáméktól fél tizenegyet mutatott az óra, már ha jó láttam. Nem szoktam hozzá az alkoholhoz, ma mégis ittam, elvégre ünnep van, nem? Megvan a családom, ha mondhatom így. Megérkeztem a célomhoz, kint van a házszám, nyolc.
- Végtelen jel, pont mint az én örök szenvedésem. Itt laksz, igaz? - nevettem halkan, miközben megkapaszkodtam a kerítésben. Szédültem, de nagyon. Előkotortam a táskám legmélyéből a másoltatott kulcsot, amit kaptam, majd a csomón található ötmillió kulcs közül utolsóként megtaláltam a megfelelőt. Igyekeztem halkan megtenni ezt az egyébként roppant egyszerű dolgot, ami máskor gond nélkül megy, most viszont a kulcs, miután kiszedtem a zárból hatalmas csattanással esett a parkettára.
- Aish, még te is! Esküszöm nekem mindenkivel azonos a pólusom. Mindenki menekül tőlem, most már te is - rúgtam bele. Amennyiben nem keltek fel az előbbi zajra, akkor már erre se fognak. Sunchae pattogott felém, szájában az elrúgott tárggyal, majd lerakta elém.
- Nem, most nem játszunk, felkelnek és mumusok lesznek - nevettem fejrázva.
Az egyik ajtó kinyílt, majd kilépett rajta Kihyun. Kómás fejjel kereste a kutyáját, miközben szemei majd’ leragadtak. Mindig megmosolyogtam, ahogy a szófogadatlan kutyáját téríti jobb belátásra este, mikor tilos lenne kijönnie a szobából, és rosszalkodni. Viccesen festett, ami részegségemmel összekötve háromszor annyira volt humoros. A már jól ismert szürke papucsa hangja hallatszott csak, na meg a kutyája körmei, de az éjszaka különben csendes volt és sötét. Homályosan láttam ugyan, de azt észleltem, ahogy elkomorodott, amikor meglátott engem. Rám emelte a tekintetét, én pedig csak motyogtam egy sort - amit remélem nem hallott meg - , mert akkor dobott volna ki a házból ebben a percben. Végül számára is hallhatóan elmondtam a vállalhatóbb - és különösebben semmit sem kimutató - verzióját a mondandómnak.
- Már csak te hiányoztál - sóhajtottam egyet, majd levágtam a cipőmet a sarokba. Sikeres mentőakciót hajtottam végre magamon, így csak majdnem estem el a saját lábamban.
- Mennyit ittál? - ásított egyet.
- Én - mutattam magamra - csak átlátszó folyadékot fogyasztottam ma - bólogattam - na meg rizsbort, de az házi volt és fehér - vigyorogtam rá, majd megszabadultam a másik lábbelimtől is.
- Szóval részeg vagy - sóhajtott, majd felkapta a kutyáját. Elindult az ajtaja felé, majd a nagy puffanásra visszafordult.
- Hagyj már! - csaptam el a kezét, mikor fel akart segíteni - Hagyj itt most is, az olyan szuperül megy neked - vágtam grimaszt a szemébe nézve, mire nyelt egyet. Igyekeztem levakarni magamról a kezét, amivel fogta a felkarom.
- Na Ri, állj már le! - utasított. - Csak segíteni akarok.
- Akkor is azt akartál, mikor otthagytál, ha? Miért jöttél vissza, ha elmentél és magamra én magamra maradtam abban az átkozott parkban, egyedül - böktem mutatóujjammal a mellkasára, mikor már függőleges helyzetbe kerültem, persze nem önállóan.
- Aludnod kéne.
- Szerintem nem - ráztam a fejem - én beszélni akarok - magyaráztam neki - veled - tettem hozzá.
- Majd holnap beszélünk, mikor józan leszel. Most pedig lefekszel! - kezdett el tolni az ajtó felé.
- Mi? Veled? - kerekedtek ki a szemeim.
- Nem, nem velem. Egyedül, aludni, mint mindenki rajtunk kívül. - A vörös haja kócosan állt a fején, miközben szemeivel azt vizslatta, hogy mikor jön rám a részegek egyik fő tulajdonsága, az alvás.
- Kár - húztam a szám, majd sóhajtottam egyet - álmos vagyok, nagyon - vigyorogtam, majd mint akit kiütöttek, előrebuktam. Ébren voltam, de kómásan, csak homályban úszva láttam a világot, ami miatt sötétben inkább egy habos kakaóban úszkáló pillecukornak képzeltem magamat.
- Na Ri, hallod, Na Ri! - ütögette a hátamat finoman, majd mikor már sokadikra sem moccantam semmit megunta, és felkapott.
- Habos kakaó, minden habos és kakaó. - A kezeimet lazán fontam a nyaka köré, a fejemet pedig oldalra döntöttem, a saját kezemre. Egy óvatos rúgással nyílt ki az ajtó, majd csak a puha matracot éreztem magam alatt. A kezei eltűntek a közelemből, majd ő maga is.
- Hova mész? - néztem távolodó alakját. Megfordult, és kérdőn nézett.
- Aludni - válaszolta egyszerűen. Az agyamban visszhangzott a szó, és a fejem is sajgott közben. Nem tudtam honnan ez a hirtelen érzés, de feszengtem tőle.
- Ne menj, csak maradj itt - nyöszörögtem - kérlek, Kihyun - csukogattam a szemeim - Nekünk beszélnünk kell, most - de azt, hogy végül mit tett, nem tudom, mert elnyomott a részegeket a másnaposok világába szólító álom.
"- Kirúgtak, érted! Kicsaptak arról a cseszett helyről! Mindezt miért, miatta - mutatott rám apám, mire én összerezzentem.
- Te is tudod, hogy Na Ri nem tehet róla, még gyerek.
- Nem tehet róla, mi? Ki verte le azt a szaros földgömböt? Ki ette le két éve az üzleti papírokat. Miatta kaptam meg az első figyelmeztetésem, és az elbocsájtási nyilatkozatot is - ordibált, mialatt felém mutogatott. Anyám csak csitítani próbálta, közben én magamba szállva hallgattam őket.
- Csak óvodás volt még, hogy foghatná fel - nyúlt apám kezéért - te is tudod Kwon Gun.
- Meg se kellett volna születnie, el kellett volna adnom annak az embernek!"
- Apa, nem akartam - riadtam fel, mire egy ölelő kéz mozdult meg rajtam. A gazdája kényelembe helyezte magát a párnán, majd úgy nézett rám.
- Ez már a harmadik kevesebb, mint egy óra alatt. Biztosan minden rendben van? - kérdezte, mire csak megráztam a fejem. Lehunytam a szemeim, majd azok rögtön ki is pattantak.
- Azok mióta vannak itt? - mutattam a kezeire.
- Azóta, amióta felébredtél, és megfenyegettél, hogyha elveszem onnan őket, akkor kinyírod a sütőmet, mint Minhyuk - vágta rá reflexből. Elmosolyodott, majd - mint, aki direkt húzni akarja a másik agyát - közelebb húzott pár centivel. - Bár, nem mondanám, hogy sírhatnékom van a helyzettől- - Csak néztem őt bambán, álmosan és vártam a sült galambot, hátha berepül az ablakon és segít az élet nagy dolgaiban. A percek óta tartó csend, illetve a még a fejemben szálldosó alkoholmolekulák végül olyan dologra vettek rá, amit józanon bánni fogok, ezt jóelőre megjósolom.
- Kihyun, te voltál már szerelmes? - tettem fel a kérdést, mert részegen a világ legjobb dolga megvitatni az ilyeneket. A történtek után pedig józanon úgy sem lenne rá merszem többet. Most legalább már biztosra mondhatom, hogy amennyiben nem részegen találkozom életem szerelmével, abban az esetben biztosan elszalasztom őt.
- Talán igen, talán nem. Attól függ mi a szerelem - vonta meg a vállát, ami nem nyomódott a matracra.
- Hát, szerintem a szerelem az, amikor bármit megtennél valakiért, az amikor csak egy érintése, vagy egy jó szava boldoggá tesz. Az, amikor elfogadod a másikat, és feláldozol valamit azért, hogy vele lehess, és ezt ő is megteszi. Kihyun, én azt hiszem szeretek valakit, de ő nem szeret sőt, fél tőlem - görbült lefelé a szám széle. Laposakat pislogtam, mialatt ő csak némán pislogott.
- Miből gondolod, hogy fél? - kérdezett rá, mire én válaszoltam neki. Elmondtam, hogy mit gondolok. Mi zajlódik le a fejemben az érzéseim fogságában. Nevet nem mondtam, úgyis sejthette már, hogy szerény személyéről szól a mondandóm, vagy nem?
- Elbeszélgetnék én azzal az idiótával, aki fél tőled - kuncogott halkan. Nyelt egyet, miközben végig a sötéten csillogó szemeim voltak a látóterében. A szám, és a teljes szájpadlásom száraz volt, olyannyira, hogy az már fullasztott. Kellett nekem az a sok soju.
- Amennyiben szeretsz magaddal beszélgetni, nyugodtan intézd el, én addig befogom a fülem - fordultam el, mire ő visszafordított.
- Na Ri, te - akadt el - rólam beszéltél?
- Nem, én a kutyádról beszéltem, aki elvette az egészségügyi betétemet, és mikor kergettem őt, hogy visszavegyem te felkaptad, majd bevitted a szobádba. Róla és a polgármesterről beszéltem neked - fordítottam el a fejemet. Újabb kudarcként éltem meg ezt a beszélgetést, egészen eddig a percig. Azt hittem legalább így sikerül majd valamit tenni, előbbre jutni vele, de az ital, és az ittasság betett nekem. Fáradt voltam, mind lelkileg, mind testileg egyaránt.
- Nézz rám! - kért meg - Na Ri, rám néznél megint? - fordított magam felé az államnál fogva. Részegségem felszínre törve késztetett nevetésre, így mikor a szemeibe néztem elfogott a vigyorgás kényszere. Nem bírtam leállni.
- Tudod miért hagyott ott az a fiú? - A mondatára lecsoszogott az arcomról a mosoly, majd a kíváncsiság makacsan ragaszkodó képe tapadt a bőrömre. - Azért, mert maga sem tudja, hogy mit miért csinál. Idióta, és egy utolsó szemétnek érzi magát, amiért otthagyott, mégpedig azért, mert sokat számítasz neki. Kell neki minden apró mosolyod és érintésed, és a legnagyobb kényszer az életében fél éve az, hogy ott segítsen ahol tud, mert akkor nyugszik meg, ha te nem vagy feszült, vagy szomorú. - Még mindig fogta az államat, úgy tartotta fejem maga felé. Szemével végigfutott egyszer az arcomon, alaposan, minden apró pontot megjegyzett.
- Jó éjt - suttogta - Na Ri - tette hozzá lágyan.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése