“Én is üdvözöllek Yoo Kihyun!”
- Engedje el, azt mondtam - ismételte meg magát, mire csak tovább vigyorgott az engem szorongató.
- Nekem szerintem több közöm van hozzá, mint neked. Te hagytad itt pár órája. - Csak kapkodtam a fejem a két férfi között. A bátyám rezzenéstelen arccal nézte a másik felet, aki lassan egybeolvadt a haja színével. Dühös volt.
- Na Ri, ki ez az ember? - bökött a fejével Na Sum felé, aki megelőzött a válaszadásban, és bemutatta magát helyettem.
- Az vagyok, aki te soha nem lehetsz. Az akit soha nem láttál, és senki mást sem, aki hozzám tartozik. Érte - nézett rám - mától én felelek. Rendbe hozok, minden olyan évet, amit nélküle töltöttem, rendbe hozok. Mindent - szorított rá egy kicsit jobban a kezemre. Nem fájóan, csupán jelezve, hogy nyomatékosítani kívánja a mondandóját.
Kerek szemekkel néztem a mellettem tornyosuló férfire, aki egy apró mosollyal váltott át komoly énjéről a régmúltból ismerős játékos idiótára, akit annyira szerettem.
- Nyugi Húgi, nem rabollak el! - kacagott fel, mire Kihyun vörössége alább hagyott.
Valaki mondja meg nekem, hogy miért kerülök manapság mindig ilyen kínos helyzetekbe? Miért?
- Nem kell bemutatkoznod, már mindent tudok rólad, Yoo Kihyun - fordult a fiú felé. Én már meg sem lepődtem, hisz gondoltam, hogy magánnyomozóként tud olyan dolgokat is, amiket épeszű ember nem. Lehet jobban ismeri a kis vöröst, mint én.
- Egyébként, Park Na Sum - hajolt meg, viszonzást is kapott a másik féltől, aki már be sem mutatkozott.
Aznap este Na Sum házában vendégeskedtem ami, tekintve, hogy magánnyomozó; elég rejtett volt. Három-négy háza is lehet, ha nem több Korea-szerte.
- Na Ri néni apa ismerőse? - szólalt meg a pöttöm lány, aki az apja öléből kérdezgette a konyhában sürgő-forgó édesanyját. Fekete haja két fonatban lógott a fülei mögül, szabadon csak a dús frufruja volt. Igazi tünemény, aki mindig mosolyog és boldogan mutatja be mindenkinek az unikurninst, amit az apja a pólójára nyomtattatott neki.
- Na Ri a húgom, olyan mint neked Eun Dong, csak ő lány, nem fiú, mint a kisöcséd - fogta két hatalmas ujja közé a kislány apró arcát, majd játékosan meghúzta. A csöpp óvodás csak csilingelően nevetett. Röpke fél órával később az egyik térdemen Eun Ginnel, a másikon pedig Eun Donggal fotózkodtam. A kisfiú pontosan olyan volt, mint az apja kicsiként. Ha felfelé görbült a szája azzal a mozdulattal a szemei vonallá szorultak, és háromszorosan vigyorgott. Alig volt egy éves, járni is segítséggel tudott még csak, így még sétáltam is vele.
- Egy fotót! Várjatok, akarok egy fotót! - rohant maga mögött a kislányával Na Sum, majd egy géppel a kezében tért vissza, hogy a már elpakolt fényképezővel készüljön egy sétálós kép is rólunk. Az unokaöcsém csak nézett felfelé rám, míg én le rá, ahogy a lábaim között állt, a két kezem szorongatva.
- Milyen aranyos! - ájuldozott Jina a képet nézegetve.
Mérhetetlenül jó érzés volt. Család. Hihetetlenül boldog voltam, örültem annak, hogy Na Sum boldog, és békés családi életet él, hol itt, hol ott, attól függ merre van munkája épp.
- Jina, drágám, merre van a szójaszósz? Nem találom sehol sem - keresgélt az amerikai konyhában a bátyám, miközben a gyerekeik fogócskáztak a lábai között, vagyis Eun Gin a földön mászó kisöccsét üldözte apró tappancsaival.
- Jobb fiók felső polc, mint mindig - nevetett a velem szemben ülő nő, akivel éppen a Na Sum által felhozott karrieremről beszélgettünk. JiNa benne volt a szakmában, modell volt, még a gyerekek előtt. Azóta nem dolgozik.
- Van valami amit nem nyomoztam ki, tőled akartam hallani - ült vissza az asztalhoz a felesége mellé, majd folytatta - Hol voltál ameddig felnőtt nem lettél? Hol töltötted a gyermekkorod? Csak egy helyről tudok, de onnan...
- Az árvaházban - néztem a lábaimat. Beharaptam az alsó ajkam, majd éreztem, hogy most, ahogy itt vagyok az egyetlen élő rokonom előtt, elkap a könnyzápor. Visszafogtam magam. Csak erősen beszívtam a levegőt, majd felnéztem.
- Ha nem akarsz, nem kell róla beszélned. Semmi sem kötelező - mosolygott rám Jina. A kezével megsimogatta az asztalra fektetett kezemet, majd mikor megfordítottam megfogta azt. Nem ismertem, de tudtam, hogy nem a semmi az amiért a bátyám, a világ legválogatósabb embere; őt választotta. Bíztam benne, a mosolyában, minden szavában láttam a segítő szándékot. Bár ne tettem volna...
~ Yoo Kihyun szemszöge ~
- Persze, persze! Menj csak a bátyáddal! - morogtam hazafelé úton. Becsaptam a bejárati ajtót, majd levettem a cipőm, a kulcsot pedig felakasztottam a tartóra.
- Megjöttetek? - nézett ki a nappaliból Hoseok - Na Ri? - kereste a szemével a lányt.
- Jól mulat - zártam le a témát egy újabb ajtócsapással, ezúttal a szobám bejáratával szórakoztam.
- Mi az, hogy jól szórakozik?! Yoo Kihyun, magyarázatot kö...- Kinyitottam az ajtót, majd egy erőltetett mosollyal válaszoltam.
- A bátyja elvitte magával.
Magamban dühöngtem, egy utolsó bolond balféknek tartottam magam, amiért ezt tettem. Otthagytam. Végre lett volna alkalmam arra, hogy elmondjam neki, hogy milyen jó érzés a közelében lenni, és mennyire szeretném megmosolyogtatni a könnyes szemeit. Azt is tudtam, hogy így, hogy átlát rajtam, minél előbb el kell tűnnie az egész pereputtynak tőlünk. Van valami, amivel nem számoltam, mikor megmozdítottam a meggondolatlan fejemet, jelezve, hogy hozzám jöhetnek. A probléma pedig fenekestül fordítja fel újra az életem, ha nem teszek ellene. Lehet késő, sőt ebben biztos is vagyok, főleg a mai nap után. Lett volna egy esélyem, én pedig eljátszottam. Ott lett volna az alkalmam, ő már megkezdte, én pedig megrémültem. Idióta vagyok, egy utolsó szemét barom. Mi volna, ha az a fickó nem a bátyja volna, én pedig kicsivel később gondolom meg magamat, és nem érek oda időben. Fájdalmas a tudat, hogy megbántottam. Pedig én akartam lenni az, aki a sötét múltjába fényt hoz, és segít neki kilábalni a gyászból, aki szereti, és akit szerethet. Azt hittem feleslegesen kapartatok utána, de ma megtudtam, hogy nem, erre én: az első pillanatban elrontom az egészet. Tudom, neki jobban fáj, én utasítottam vissza, én voltam az, aki mind a kettőnket megsebzett. Fájdalmat okoztam neki, és magamnak is. Őrlődöm a saját malmomban, és várok, várom, hogy porként végezzem. Talán vele, talán nélküle, bár a mai akcióm után inkább az utóbbi az esélyes.
- Yoo Kihyun, hogy lehetsz egy ekkora faszfej! - rogytam le az ágyam elé, majd az ölembe kuporodó kutyát kezdtem simogatni. - Sunchae, segíts rajtam kislány! Mit tegyek? - fogtam két kezem közé a pofiját, és a hüvelykujjamat tovább mozgatta a rövidnek nem mondható göndör szőrén. - Fáj itt kutyus, itt - böktem a mellkasom bal oldalára, a szívemre.
Eszembe jutott az első alkalom amikor megláttam őt:
“- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak pár fiút keresek errefelé. Magasak - mutogattam saját magasságom fölé, hogy érzékeltessem a méreteket.
- Ah, azt hiszem megtaláltalak! Lee Jooheon, esetleg? Vagy Son Hyunwoo? Ki hiányzott még...azt hiszem…
- Yoo Kihyun - fejeztem be helyette. Tetszett az esetlensége, amiből akkor még csak egy morzsát tudhattam magaménak. Azt hiszem akkor is hagyott bennem valamit, talán a kínos mosolya és a pír, ami az arcára szökött kínjában, mert nem jutott eszébe a nevem úgy, hogy előtte még sohasem látott.
- Ah, csak összejön! Akkor már csak egy valakit kell megtalálni, gyere! - intett nekem, majd visszaindult a tőlünk nem messze lévő oszlophoz. Követtem volna, és meg is tettem, még akkor is erre vetemedtem volna, ha nem ő lenne az akit keresek. Az pedig csak megmosolyogtat, hogy én azt hitten Wonhoval jár, és azért van ott ő is.”
- Kihyun, hoztatok a boltból szójaszószt? - hallatszott Shownu hangja egy halk kopogás után az ajtó túloldaláról.
- Nem, azt nem. - Lassan felálltam, majd megtöröltem az egyetlen cseppet ami lefolyt az arcomon. Kisétáltam a falap takarásából, majd a pénztárcám felkapva indultam el a boltba. Ki kellett szellőztetnem a fejemet.
- Elnézést, van raktáron szójaszósz? - kérdeztem az egyik dolgozót, mikor már elhaladtam a szósz lelőhelye mellett, azonban nem találtam egyet sem.
- Nem tudom, megnézem. Kérem várjon itt! - Percekig csak vártam és vártam. Semmi sem történt. Az eladónak nyoma sem volt, mintha elnyelte volna a föld. Az órámra pillantottam.
- Fél kilenc - ráztam a fejem. Már itt szobroztam öt perce. A raktár felől halk hangok csapták meg a fülemet. Egy férfi és egy női hang hallatszott a kis helyiségből, majd egyre csak hangosabbak lettek. Ekkor esett le a tantusz, ők odabent nem éppen a szószt keresik.
- Ezt kerested Kihyun? - Egy rég nem hallott nyájas női hang szólt hozzám a fülem mellett közvetlenül.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése