“Yoo Kihyun”
Itt volt nekem végig, amióta csak megismertem. Mindig figyelt arra, hogy nekem is jó legyen a sok fiú közt. Segített, ha arra volt szükségem támaszt nyújtott nekem és tartotta a vállát, hogy azon sírjam ki magamból a világ összes bánatát. Meg akartam hálálni neki, csak a módot kerestem. Végül úgy döntöttem, hogy a sarkamra állok és beszélek vele. Lehet korai, hisz csak pár perce jutott egyáltalán eszembe az, hogy bármit is érezhetek a vokalista partnerem iránt, de úgy gondolom, hogy nincs az a pénz, amiért hagynám, hogy még egy embert elveszítsek az életemből, aki több számomra mint egy ismerős, vagy barát.
- Figyelj - szólaltunk meg egyszerre, mire mind a ketten kuncogással folytattuk a mondtunk.
- Mondd csak te először! - biccentett felém, miközben egy padra mutatván leültünk rá.
- Szerettem volna megköszönni mindent, amit értem tettél ez idő alatt. Az elmúlt fél évben több törődést kaptam, mint bármikor eddig. Köszönöm, tényleg - szomorú mosolyom felé intéztem, mire ő egy biztató görbülettel kezdett neki a saját mondanivalójának.
- Semmit sem kell megköszönnöd, szívesen tettem. Úgy éreztem muszáj - simított végig az apró kutyus bundáján. Felnézett rám, a csillogó szemei az enyémeket pásztázták. Soha nem volt még ilyen beszélgetéshez még csak közöm sem. Semmi sem.
- Szerettem volna neked mo… - Tapasztalatlan mivoltom előtört, és egy gyors puszival az arcán tudattam vele, hogy mennyire hálás vagyok mindenért, ezzel beléfojtva a szót.. Kerek szemekkel néztem farkasszemet az apró érintés után, majd egy apró mosoly szökött a fiú arcára.
- Mondd csak Na Ri! Kicsivel több, mint fél év elég ahhoz, hogy valakibe beleszeressen az ember? - nézte továbbra is a szemeim, én pedig álltam a tekintetét. Ismeretlen érzés fogott el; hasonló, mint annál a férfinél a ravatalozóban, de ez más volt. Jóleső volt csakúgy, mint a másik, mégis feszítő és kényelmetlen. Mint akinek pillangók hada szálldos a gyomrában, amely egy borsóval vetekszik, ha bunyóra kerülne a sor. Nyeltem egyet az érzésre, mire ő is ezt tette.
Egyszer olvastam valahol, hogy amennyiben egy fiúnak tetszik egy lány akaratlanul is másolni kezdi. Tettem hát egy újabb próbát. Megvakartam a nyakam, mire ő a kezét kezdte vakarászni. Nem gondoltam volna, hogy ez igaz, de két egymás utáni ilyen eset nem tűnik véletlennek.
- Kihyun, én - akadt el a szavam, és egy hosszasra nyújtott sóhajjal gondolkodtam. Tudtam, hogy mit akarok, de mégsem. Nem tudtam, hogy mi lesz, ha azt a választ adom, amit majdnem megtettem az előbb, és mi lesz akkor, ha nem. Tudnom kellett, mégsem mertem lépni. Ő csak várt és nézett, pont mint a kutya a kezében. Hegyezte a füleit, amelyek csak pár árnyalattal voltak eltérőek gazdája hajától, amely a megszokott módon a szemébe lógott. A kis gomba, ez volt a rejtett beceneve nálam.
- Ah, felesleges, felejtsük el ezt az egészet! Nem kellett volna belefolynunk - állt fel, majd elindult.
- Kihyun! - szóltam utána, de ő csak töretlenül ment tovább, mellette a kutyája csóválta a farkát, ahogy távolodott. Minél messzebb volt, nekem annál inkább nehezedtek el a lepkék a gyomromban, majd végül mázsás súlyként nyomtak a föld felé. Az utolsó támaszom is oda, pedig én pont ezt akartam elkerülni. A magány ismét felemészt majd, a lelkemben pedig egy eddig ott nem éktelenkedő seb is marad, az elutasítás sebhelye. Az első próbálkozás, az első visszautasítás, de sokadik fájdalom ez nekem. A szívem is darabjaiban hever, a bejárat mellé égetett név pedig egyre csak fogyasztja a húsom és fáj. Érzem a körvonalait, az agyamba pumpálja a vérem a képeket, amikben ő szerepel. Övé a főszerep, én pedig egy néző vagyok, akinek fogalma sincs arról, hogy mi a történet vége, csak reméli, hogy mindenkit elkap a boldogság, mikor az utolsó felvonásban a két főszereplő egymás karjaiban búcsúzik el és éli színfalak mögötti vidám életét. De, lehet, sőt biztos is: itt én csak néző vagyok, ő pedig egy főszereplő valaki más oldalán.
Az árvaház megtanít küzdeni az élettel szemben, de felállni akkor, ha már egy jól célzott ütés a padlóra küldött… nem tanít meg.
Nem tudom meddig ülhettem ott a padon, talpig feketében, de az biztos, hogy bőven több volt másfél óránál, mivel a felhőkarcolók felett járt már a nap. Öt óra lehetett, ha nem több.
Egy árva csepp folyt végig a sminkkel bevont bőrömön, majd egy kéz ért a vállamhoz.
- Na Ri, nem kell ezt tenned! - mondta úgy, mint akkor, ott a ravatalozóban. A testén ott futott végig a fekete szalag, hisz a száz nap még messze járt. A haja geszetenyebarna volt, ahogy a szemei is. Az arcéle feszes volt, pont mint apámnak. Az arca érzelemtől mentes volt, csak a kezével, ami még mindig a vállamon pihent; tudatta velem, hogy támaszt nyújt.
- A nagyi mindig is szeretett, ugye tudod? Az a fickó meg, aki itt hagyott, nem tudja mit mulasztott el - nyelt egy nagyot, mialatt szorított egyet a vállamon, amolyan enyhe masszázs volt.
- Ki maga, és miért vette át a sangju szerepét? Nem volt joga hozzá! - förmedtem rá, mire csak elmosolyodott.
- Gondolhattam volna, hogy kimosták az agyad, elvégre az árvaházban nem tesznek mást. Nem tudod milyen rossz volt, hogy nem lehettem veled, és nem hozhattalak ki onnan. Sajnálom Húgi! - karolta át a nyakamat, majd az arcát az enyémhez dörgölte. El akartam tolni magamat tőle, hisz a bátyám nem lehet, ezt bizonyítja a sír is, ami apámé mellett domborodik.
- Látom, még mindig pontosan ugyanolyan elővigyázatos vagy, mint mikor majdnem megevett a szomszéd kutyája. Emlékszel? - szorított tovább.
- Na Sum? Na Sum, tényleg te vagy az? - bújtam az ölelésébe, mialatt megeredtek a könnyeim, és afféle vezetőképp tekintve az elsőre, követték őt a betonra, amin apró testük szétcsattant. Voltak társaik, amiket az engem ölelésbe vonó test szívott magába. A fekete zakója csak szívta magába a sós nedűt. A szipogásom hallani lehetett, keveset tompított a ruhaanyag. Csitított, és egyre jobban szorított magához. Élesen vette a levegőt, mélyen, egyenetlenül, mégis nyugtatóan. - Azt mondták meghaltál - markoltam a zakóját - el is temettek - tettem hozzá.
- Eléggé halottnak nézek ki - húzta el a száját - de most inkább mesélj, mi bántja az én rég nem látott ginsengemmel?
- Te emlékszel még rá? - tátottam el a szám a több, mint tíz éve nem hallott becenév után, amit csak ő ismert. A ginseng egy thai gyümölcs, amit akkor ettünk mindig, mikor a nagyi és a nagypapa elmentek a barátaikhoz, és hoztak nekünk. Mivel nagyon szerette az egész család, ezért mikor apa az alkoholhoz nyúlt, akkor Na Sum elkezdett így hívni, hogy jelezze, hogy legalább annyira szeretnek engem, mint a fán termő finomságot. Cserébe én is elneveztem őt, méghozzá egy olyan növényről, ami mindentől megóvja magát, szinte sérthetetlen.
-És mi az én nevem?
- Rambutan - vigyorogtam percekkel ezelőtt még könnyben ázó szemeimmel. A gondolat azonban csak előhozta egyre inkább magaménak tudott énemet, és ott előtte - mert benne megbíztam - kezdtem bele a történetembe.
- Na Sum, minden az én hibám. A legnagyobb balfék én vagyok! - szemeztem az egyik fával. Milyen jól néznék ki rajta lógva. Illene a hangulatomhoz, de nem teszem meg, csupán játszom a gondolattal. Most, hogy visszakaptam a bátyám, azt a személyt, akit a leginkább hiányoltam ebben az igazságtalan világban; nem hagyhatom, hogy vége legyen az apró jónak az életemben.
- A legnagyobb balfék az a fiú, aki itt hagyott téged - simogatta meg a hajamat. A keze végigsiklott a hosszúnak kicsi sem mondható tincseimen, majd a végénél játékos vigyor ült a szája szélére.
- Hova lett a szép hajad? Régen legalább idáig ért - mutatott a derekamra.
- Levágattam, de te. Sokat változtál, nagyon is sokat.
- Ezért nem ismerted fel a saját bátyádat? - cukkolt. Ehhez már kicsiként is nagyon jól értett. Gyengéd ütést mértem a mellkasára, amibe még ezzel az erőtlen ütéssel is beletört volna a kezem.
- Wow, a bátyám egy izomszobor! - nyomkodtam a hasát és a mellkasát. Elnézett oldalra, halkan kuncogott, közben a nyelvével játszott a fogaival.
- Mit vársz egy magánnyomozótól? - vigyorgott. Komolyan, ennyit tud csak. Röhögni, vigyorogni, mosolyogni.
- Az ilyen emberek nem komor méregzsákok? - húztam fel a szemöldököm.
- Ilyennek ismered a jó Na Sumot? - mutatott magára, mire megforgattam a szemeimet.
Egy óra is beletelt, mire végigbeszéltünk mindent. Az induló karrierem, ami állítása szerint bimbódzó siker, az ő élete, ami hasonlóan rossz volt, mint az enyém, mindenről szó esett.
- Na Sum, mondd csak, te hol voltál eddig? - Kiszedtem belőle, hogy azért nem keresett, mivel aznap apám megverte, ő pedig egy kővel leütötte őt az erdő szélén. Apa meghalt, pont rossz helyen érte az ütés, Na Sumot pedig fogdába vitték. Ameddig kiskorú volt addig a gyermekbörtön, amikor pedig már felnőtt volt egy rendes cella volt az otthona. Az pedig, hogy egy elítéltből hogyan lett magánnyomozó, egyszerű. A pénz mindenkit boldogít, ha pedig egy jó szaglású ember kerül a csapatba, az nem számít, hogy mi volt, hanem csak az fontos ami van. Nyert ügye volt.
- Tudod mi a titkos nevem? - bökött meg a könyökével.
- Nem - ráztam a fejem, majd betippeltem valamit - hiéna - céloztam burkoltan a folytonos vigyorgására, e ő csak megrázta a fejét.
- Rambutan - köszörülte meg a torkát, majd megfogta a kezem és elvonszolt a kihalt parkból, de azt, hogy hová tartottunk még magam sem tudtam. Bíztam benne, igaz eltűnt és halottnak hittem, de mégiscsak a bátyám volt, az aki anyám mellett mindig csak a jót akarta nekem.
- Engedje el, mit képzel mégis mi maga! - hallatszott egy kiáltás pár lépéssel mögülünk. Még mindig a parkban voltunk, senki sem volt a környéken, csak mi ketten és ő, a harmadik személy. Megfordultam, majd szemernyi meglepődöttség nélkül győződtem meg arról, hogy a megérzéseim és a hangismeretem nem csal. Én is üdvözöllek Yoo Kihyun!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése