Hetekig magam alatt voltam, furdalt a kíváncsiság. Nem tudtam ki volt az a férfi, most sem tudom még, de tudni akarom. Láttam már valahol, nagyon is ismerem az arcának apró szegleteit, azonban kiléte rejtély minden porcikámnak, még akkor is, ha megremegek, ha a közelében vagyok. Nem szerelem, ez valami más. Vonz az a férfi, olyan számomra, mintha tudnám ki ő, azonban még arról sincs gőzöm se, hogy honnan ismeri a nagyit. Szeretném még egyszer érezni azt a felettébb jó érzést, mikor megbizsergett a szívem és éreztem a közelségét. Ez még mindig nem szerelem. Nem szeretem őt, nem is gondolok rá úgy, ő más nekem. Egy másik világ, egy új dimenzió, amit meg akarok ismerni.
Kopogtattak az ajtón, kicsivel utána a csengő is csilingelt, Jooheon pedig készségesen ajtót nyitott.
- Hyung! - lépett ki az ajtón kezeit ölelésre tárva. Mindenki érdeklődve vette céljául az ajtót, hogy megtudhassa a vendég kilétét, ám az igazság mindenkit megdöbbentett.
Hyunwoo, egy megpakolt bőrönd és egy elhajtó taxi fogadott minket. A fiú semmit sem változott. A haja, a szemei még mindig feketék voltak, talán a fazon változott egy kicsit. Oldalra voltak fésülve tincsei, amitől hosszabbnak tűnt a feje, és elveszni látszott az emlékeimben élő kerek, kisfiúsabb feje. Ruhái egyszerűek voltak, olyanok, mint ő maga. Csupán egy fekete farmer, és egy sárga póló, semmi több.
- Hát te? - kérdezte fagyosan a maknae, talán ő volt az aki a legkevésbé bocsájtott meg a Shownura keresztelt legidősebbnek.
- A csapat felbomlott, én pedig gondoltam kezdhetnénk tiszta lappal az egészet. Sajnálom, hogy akkor ott egy ilyen szar döntést hoztam és azt is, hogy leaderhez méltatlanul viselkedtem és elhagytam a csapatot, amibe igazán tartozni szeretnék - nézett körbe mindenkin, rajtam - vagyis a fekete szerelésemen - elidőzött kicsit. Nem kérdezett rá, gondolom meg akart tisztelni ennyivel, és nem feltépni az alig vart növesztő sebeim.
- Gyertek egy kicsit - bökött a fejével arrébb I.M, hogy beszélhessen velünk a vendégünktől kicsit messzebb. - Ugye nem akarjátok visszafogadni? - A hangja számonkérő volt. Egy olyan dologról kért számadást, amit meg sem tettünk sőt, jelét sem adtuk arra, hogy beteljesül majd.
-De, visszafogadjuk - bólogatott Hoseok, majd behívta az ajtóban várakozót.
Az este folyamán sokat beszéltünk a visszacsapódott tagunkkal, mindent elmondtunk neki. A táncos részleg pedig kérés nélkül bemutatta az eddig hiányos koreográfiát, Shownu ötleteivel azonban remekül kitölthetők voltak a lyukak. A csapat újra a régi volt, teljes, és békés. Nem volt senki sem feszült, mindenki képes volt normális kommunikációra, kivéve a maknaet. I.M volt a legnehezebb eset, morcos volt, de nem bunkó. Karba tett kezekkel, hátradőlve ült, és néha egy nagyobb sóhaj hagyta el a száját.
- Na Ri és Minhyuk már elkezdték az akusztikust is, igaz? - fordult felém és a másik érintett felé Hyungwon.
-Én még nem - vigyorgott Minhyuk.
- Na, nekem randim van, szóval sziasztok! - pattant fel Changkyun, majd elindult a szoba felé.
- Mégis kivel? - szólt utána a szőke delfinimitátor, a maga vigyori képével.
- Az ágyammal - zárta le egy ajtócsukással a beszélgetést. Nem telt bele sok időbe, míg mindenki elfoglalta a helyét a takarója alatt, még az újonnan érkező Hyunwoo is. Én is az ágyamban feküdtem már, laposakat pislogva meredtem a fehér plafonra, amelyre a képzeletem, afféle hallucinációként vetítette ki a pár nappal ezelőtti eseményeket.
"A temetőben voltam. A nagymamám sírhalmán még nem nőtt fű, hisz most pakolták bele a neki szánt gödörbe. A névtáblája csillant a napfényben, miközben az én hajam a sírkő felé sodorta a nyári időt hűsítő szellő. A földön a lábaimon ülve szemeztem az oszloppal, a hajam is simogatta kezeimmel együtt. Pár könnycsepp cseppent a homokba, amelyen zöldellt a fű, elrontva az élményét annak, hogy ez a hely rossz, szomorú, és hatalmas, egy labirintus, és túlvilági. Felálltam, majd egy mély meghajlás után elhelyeztem egy rózsát a síron. Nem szokás, de én megteszem. Szokatlan vagyok a kezdetektől fogva. A kezdet amely anyámmal kezdődött. Odaléptem a sírjához, nem sokkal a nagyié mögött volt, a családunk temetkezési dombjának szélén. Megláttam a névtáblát és lerogytam. Az előbb még pár cseppet hullajtó szemeimből most csak folytak a könnyek, akár egy megduzzadt folyó. A kezeim közé fogtam a névtáblát, majd úgy húztam magam közelebb hozzá.
- Anya, Anya, én...úgy szerettem volna - csuklott el a hangom újra és újra, mikor belekezdtem volna, így csak érthetetlen suttogásban mondtam el mondandóm neki.
- Anya, ugye látsz odafentről? Azt mondtad mindig ott leszel és segítesz. Azt is mondtad, hogy sokszor nem látszik a teljes igazság és nézzek a dolgok mögé. Megtettem, minden áldott alkalommal, de nem látok semmit, ami segít. Mindenki elhagy… Anya, miért mentél el? - bőgtem a sírnak, ami csak állt a helyén, tűrte, ahogyan egyre csak szorosabban szorítom magamhoz.
A fű már hosszúra nőtt rajta, számomra a legszebb és legszentebb sír volt ez. Itt volt nekem a legzöldebb a fű, a legszebb az emlék, a legyönyörűbb a szó, amit kiejtek a számon, ha rá gondolok. Az egyetlen ember aki szeretett, vagy talán még most is szeret.
- Anya, kérlek segíts! - Oldalra néztem, az üres, még sírtalan területre, a helyre, ahol majd az én halmom fogja mutatni, hogy valaha éltem. Anyámé mellett, hogy együtt pihenjünk az idők végezetéig, de addig is…
Reggel gyors reggeli után a házimunka mellett döntöttünk, Jooheon és Én. Ő a ház egyik felét, míg én a másikat takarítottuk. A fiúk próbálni mentek, szokásosan, illetve bemutatták a helyet Shownunak. Wonho két hete felfedezte a pár utcányira található edzőtermet, így ő ott töltötte a szabadidejét a próbák közt. A többiekkel ellentétben ő most is ott volt és dolgozott az így is méretes izmain, jelenleg lábra.
Kihyun megkért, hogy menjek el vele bevásárolni, legfőképp az ebédhez, illetve a még mindig beteg Minhyuk számára. A bevásárlás hamar lement, csupán a fontos dolgokat vettük meg, közben a szövegünket mormolva. Az autóban teli torokból üvöltöttük a számot, amit éneklünk, Minhyuk részét pedig ketten ordibáltuk egyszerre. Nevettem. Az eset óta először nevettem, és boldognak éreztem magam.
- Na Ri, van kedved eljönni megsétáltatni Sunchaet? - nézett rám a szám végét követően. - Egyedül unalmas lenne.
- Benne vagyok, de csak mert meg tudtál nevettetni először ebben a hónapban - boxoltam a vállába, mire csak nevetett az arcomon, amin egy vicces grimasz díszelgett.
Délután a fiúk próbára mentek, mi pedig elvégezni a kutyus napi szeánszát, ami a fele város megkerülését jelentette.
- Na Ri, egyébként találtam valamit a szobámban, amit nem tudtam hova tenni - húzta elő a zsebéből a betétemet az utca közepén.
- Normális vagy! Tedd már el! - takargattam a tömeg elől az igen személyes tárgyat, mert ez igenis kínos szituáció, és ki tudja hányan látták az esetet a járókelők közül. - Kihyun ez nem vicces, tudod mi ez?
- Tudnom kéne?
- Nem. - Miért nem tartanak felvilágosító órát a koreai fiúknak? El lehetne kerülni az effajta szituációkat.
Egy ideig leszállt a csend. Ő nem mert szólni, vagy lehet azon gondolkodott, hogy mi lehet az amit tudnia kellene, hogy micsoda. Én meg csak nem szóltam hozzá, szerettem húzni az agyát.
- Egyszer elviszlek a Hallyuworld-be - jelentette ki, miközben egy-egy fagyit nyaltunk a nagy melegben.
- Nem szükséges.
- De-de, nem voltál még, az pedig egy jóféle koreainak muszáj. - A vörös haja az arcába lógott, pont mint minden alkalommal, a szemei pedig sötét színükkel tükrözték vissza a vanília ízű jeges fagylalt képét. - Szeretném, ha te is láthatnád - mosolygott, majd belenyalt az édességbe a kezében.
- Lehet erre nemet mondani? - kuncogtam el magam játékosan, mire megrázta a fejét. Igent mondtam a meghívásra, és mégis miért tettem? A válasz egyszerű: azért, mert felejteni akartam a történteket, amit magányosan ülve a matracomon, egy kis teával nem tudok elérni. Élmények kellenek, amikre visszagondolhatok, akkor is, amikor majd Anya mellett fekszem elföldelve és mesélek neki, mint ahogyan azt ő is tette, amikor kicsi voltam.
- Nekem nem lehet nemet mondani - mutatott magára, amit a kutyája egy beleegyező ugatással erősített meg. - Na látod, Sunchae mindig igazat mondd.
Csendben ettünk tovább, míg el nem fogyott az egész adag. Egyedül maradtam a gondolataimmal, amik teljesen másfelé cikáztak, mint máskor, így izgalmat hoztak az életembe és akaratlanul is bennragadtam a világukban, a szabadulást pedig nem is vártam. Az apró mondatok, az emlékek sort alkotva hoztak létre egy történetet a fejemben, míg nem kopogtatni kezdett a felismerés. Kopogtat, akár az eső, vagy egy fakopáncs a fa kérgén. Dörömböl, akár egy elmebeteg, vagy egy elefánt a lépteivel, akaratlanul. Éppen csak simogat, mint az anya az éj leple alatt, vagy egy kedves szó, ami csak úgy a semmiből nekem rohan. Beléd rúg, akár egy ló, ha dühös, vagy felszarvaz, mint egy bika, vagy egy rossz férj jelölt. Megalázkodik, mikor akarata semmivé lesz, szétesik, mikor elutasítják. És újra kopogás hallatszik, azonban nem tőle, hanem rajta. Az ajtaján kopogtat egy másik, mialatt az észre sem vette, mert lekötötte a szomorú, szétesett darabjainak a bámulása. Nem figyelte, hogy a háta mögött épül újjá, mert egy másik építi. Tégláról-téglára pakolgat, renovál, felvillanyoz, mindent belead, még saját magát is. Belopja magát, és így ott maradhat egy életre. Ez a szív.
Az én szívem is ilyen. Észre sem vettem, mi zajlik körülöttem. Van aki épít engem, vissza a magasba, egy percig sem eltántorodva a célnak kitűzött állomásig. Magát adja, belém építi önmagát is, hogy szabadulni se tudjak a gondolattól, hogy magányos vagyok, attól sem, hogy ő elhagy. Mert belém véste magát, a nevét, és most ott díszeleg a szívem bejáratának régen látogatott falán: “Yoo Kihyun”.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése