13. Fejezet - Sunchae, az élő bomba

“Fájt sírni, hisz már annyiszor megtettem”

- Shhh - nyugtatott Jooheon. Ő volt az, aki a maknae társaságában először visszajött a vacsora utáni próbájukról. Rögvest idesietett hozzám, majd megölelt.

- Tudom milyen érzés - simogatta a hajam, ami vizesen tapadt a fejemre - , az én nagymamám is itthagyott - nyelt egyet. - Lassan két éve már annak - sóhajtott egyet, nekem pedig még inkább összeszorult a torkom. Mesélt nekem róla, ezzel próbálta oldani a feszültséget és a magányt, amit éreztem.

- Mindig azt mondta nekem, hogy híres leszek - kuncogott keserűen, csak úgy csöpögtek a szavai a ragadó fájdalom érzésétől. Nekem ez mégis segített, nagyon is. A beszélgetésbe a másik két fiú is beszállt, egyedül I.M volt az, aki nem esett már át hasonlón, az ő nagyszülei kicsattannak az egészségtől, és Kína legszuperebb sípályáit szelik minden egyes adandó alkalommal, amikor csak fehér égi ajándék - ahogy elmondása szerint ők nevezik - hullik le az égből.

- A nagyi a magányba halt bele, hónapokkal a halála előtt ugyanis a nagyapa hagyott itt minket - szorongatta a nyakában tartott medált, amire egy régi, talán még a handzsa korából való írás díszelgett - ezt tőle kaptam - vette le a nyakából, és a tenyerembe ejtette szépen komótosan. - Az van ráírva, hogy “az idők végezetéig”.

A rappert Kihyun váltotta le a mesélésben, aki egy éve vesztette el a bátyját, mikor az haza akart látogatni Japánból a feleségével. Korea és a hajóbalesetei, híresen sok van belőlük és ők pont kifogtak egyet.

- Kibum mindig is olyan ember volt, aki falta az életet. minden gondolkodás nélkül, bizonytalan anyagi háttérrel indult el a szigetországba - rázta a fejét.

Igaz, itt voltak hárman és mind sztorikkal bombáztak engem, szinte időt sem adva nekem, hogy boldogságom feledve egy röpke perc alatt apró pillangók helyett mázsás kövek repkedjenek a hasamban, majd egy fuvallattal kezdjék el bombázni a torkomat és űzzék ki a szemeimen a bánatom látható jeleit. Én sírni akartam, de erős is szerettem volna lenni. Kedvemre lett volna most, ebben a percben darabokra szakadni, hogy végre vége legyen ennek az egésznek, de még a vége előtt megszakadt az ötlet, és elvetettem. Nem lehetek olyan ember, aki eldobja az egyetlen esélyét. Az nem én vagyok, mert nem az akarok lenni. Vannak akik gyengék, feladják, eldobják azt a kincset, amit a szüleik olyan nagy becsben neveltek fel egészen addig, míg az magát nem építi tovább és nem talál támaszt, akivel összeköltözhet, és egyszerre lélegezhet, majd pihenhet mozdulatlan mellkassal a sírban. Az apa és az anya, akik mindig mosolyogtak, biztató szavakat mondtak nekik, segítettek rajtuk ha kellett, és ami a legfontosabb az az, hogy feltétlenül szerették őket. Másokat, de nem engem. Ha másnak van mersze eldobni azt amit kapott, hozzáteszem oktalanul, akkor nekem mit kéne tennem? Felszívódni, pokolra jutni, egyszer úgyis megtörténik, de én kivárom.

Egy apró könnycsepp csigával versenyt futva, vesztes gyorsasággal kúszott le az arcomon, majd pottyant egyenest az én kezem biztatóan fogó két kézfej egyikére.

- Na, Na Ri, ne sírj! - húzott magához a kéz gazdája, majd kezeivel a hátamat simogatta. Nyugtatni próbált, pont mint a többiek, akik szavakkal, és erőt sugárzó görbülettel a szájukon igyekeztek a kósza cseppeket felváltani boldog kacajokra, amik jókedvem kimutatva húzódnak ajkaimra, amelyek csak úgy ragyognak az arcommal egyetemben, mert  jól érzem magam. Így telt az estém, sírva, vörös szemekkel, és zsebkendő halmokkal körülöttem.

Másnap reggelre Minhyuk az ágynak esett, megfázott a tegnap esti próbák utáni hazajövetel alkalmával. Ő otthon maradt és aludt, mi pedig mindent gondosan odakészítettünk számára. Én a fekete gyászruhámban voltam. Egész nap a szobában ültem, nem szólhattam senkihez. Csak várok, némán, minden szó nélkül. Nem beszélhetek, ez a szabály. A nagymamámért megteszem, hisz én lettem a sangju, jobb híján.

El fogom temettetni a nagyit, szeretném, ha tudná, hogy én szerettem. A mama írt egy listát- amit a temetkezési központba adott be - amelyen olvasható a vendéglista, azok nevével, akiket szeretne ott látni az utolsó útján. Nem láthattam a listát, köti őket a végsőkig a titoktartás, egészen a temetés végéig, amikor már úgyis mindenki látja, hogy ki volt hivatalos. Ezzel a módszerrel kerülik el a korruptív emberek matatását a papírok között.  A matracomon ücsörgök, körülöttem a fekete ruháimmal, amiket az útra viszek. Ma megy a buszom Anyagba, ahol a családunk sírdombja van. A mama sírhelye születésekor ki lett választva, apáé mellett, a legtávolabb az én kijelölt nyugvóhelyemtől. Mintha már akkor tudta volna, hogy utálni fog, mikor megszülettem.

A gyász harmadik napja volt, már Anyang apró temetőjében, a családunk dombjánál álltam, és vártam, hogy megjöjjenek a vendégek, akiket a kérésemre a ravatalozóba nem hívtak meg. Szerettem volna kettesben lenni a nagyival. Titkon megsiratni, majd erősnek lenni a rivaldafényben, mikor mindenki engem figyel. Egy sangju mindig erős, soha nem törik meg történjen bármi, ezért adják neki a halottak bűneit, mikor meghalnak.

-  Na Ri, nem kell ezt tenned! - tartott vissza valaki, mikor térdeltem volna le a bambuszból font kemény vezeklő-szőnyegre. Az arcának minden vonása ismerős volt, de nem tudtam névhez kötni. Néztem őt, csak némán, kicsit el is tátottam a szám, majd mikor eljutott a tudatomig, hogy mit teszem, be is csuktam azt.

Hiába kérdeztem nem mondott semmit, csak tartotta a kezemet, nehogy letérdeljek.

- Na Ri, nem kell ezt tenned, ez az én hatásköröm - engedett el, majd le is akasztotta a fekete szalagot, amely a jobb vállamról a bal oldalamig keresztezett engem. Magára akasztotta a selymes anyagot, majd lerogyott az érdes szőnyegre. Nem tudtam ki volt az és mivel ő lett helyettem a sangju, így már beszélni sem beszélhettem vele. Nem válaszolhatott volna úgy, hogy az engem kielégítsen, és mindent érthessek. Letérdelt helyettem és viselte a fájdalmat, amit a csupasz térdébe vésődő bambusz keltett. Felvette az elhunyt bűneit, helyettem, aki a családot képviseli. Leszerepeltem, mint sangju, és mint utolsó élő a kicsiny családunkból. Szégyent hoztam a névre, amit viselek az egész családdal együtt, és bemocskoltam az örök nyugvást, amit a föld alatt mind átéltek eddig, mert a család tiszta volt. Miattam már nem az. Szenvednek, mert gyenge voltam és leblokkoltam, mikor lépni kellett volna. Átadtam valakinek a terhet, amit nekem szántak, pedig semmi jogom se lett volna hozzá.

Este, immár Kojangban,  semmit sem aludtam, csak forgolódtam a fekhelyemen, ami bár kényelmes volt és minden szempontból megfelelő, csak nem éppen jelen pillanatban.

- Sunchae, menj vissza a gazdihoz! - raktam le a pöttöm ebet a matracról, majd megtoltam kicsit a hátsóját, hogy induljon. - Sunchae, mit csinálsz? - ültem fel félig, hogy a homályban láthassam a szőrgolyót, ahogyan botorkál körülöttem a sötétségben. Az ajtó résnyire nyitva volt, beszűrődött a konyhában folyamatosan égő LED halvány fénye. Mikor a kutya láthatóvá vált álmos szemeimnek, addigra már az ajtó felé tartott, hát egy igen kínos dolgot tartva a fogai közt. Az az ökölnyi vakarcs ellopta a nesszeszerem egyik igen nőies darabját, egy betétet. Mint akit úgy ugrasztott valami pattantam fel a fekhelyemről, majd iramodtam a körmeivel a padlón csattogó házikedvenc után.

- Sunchae, gyere vissza! Hallod? - kergettem a ház teljes területén. Muszáj volt reggelig megszereznem a betétem a szájából, még mielőtt egy újabb illetéktelen kezébe kerül. Az nem kicsit lenne ciki.

- Mi ez a hangzavar? Na Ri? Mit csinálsz te ilyenkor fenn, és miért rohangálsz a konyhaasztal körül? - vakargatta a fejét laposakat pislogva Hoseok, majd nyammogott egy sort, és újra felnyitotta a szemeit. - Szia kis vakarcs! - guggolt le, hogy Sunchae odarohanjon hozzá, mint mindenkihez, ha így csinálja. Ez most egy kivétel kéne, hogy legyen, ami erősíti a szabályt. Wonhonak is jó lenne, nem kellene látnia, Sunchae továbbra is élvezhetné a szeretetemet, én pedig nagyon megkönnyebbülnék, mindenkinek megfelelne a végkifejlet.

- Na, itt vagy szökevény! - kapta fel a kutyát a gazdája, olyan nagy energiával, mintha már órák óta fent lenne. A vörös haja kócosan állt, a pólója is az alváshoz használt volt, arról nem is beszélve, hogy talán még nyúzottabb feje volt, mint az épp feltápászkodó Nyuszinak becézett izomoszlopnak.

A szemeim kikerekedtek, csak reménykedni tudtam abban, hogy Kihyun a fáradtságtól nem látja azt, hogy mi van épp a kutyája szájában, Hoseok meg szimplán túl csalódott ahhoz, hogy erre figyeljen. Egyikük sem szólt semmit ezzel kapcsolatban, így egy fikarcnyit leadtam a mázsás feszültségből, ami rám telepedett a zajlódó események alatt. A vörös hajú némán a tolvaj buksiját simogatva haladt vissza a szobája felé, a szőke pedig már nem is állt ott, ahol eddig. Itt mindenki tud teleportálni, csak én nem?

Sóhajtozva a matracom felé vettem az irányt. Idióta vagyok, egy akkora béna. Hogy hagyhattam egy kutyának, hogy elvegye a betétem, majd elszaladjon vele úgy, hogy a ház teli van fiúkkal. Ha belegondolok, nem menekít meg az sem, ha most nem veszi észre, reggel úgyis feltűnik neki, hogy egy ismeretlen, kutyanyálban úszó tárgy pihen a padlóján, vagy ki tudja hova rakta le ez az isteni csodabogár. Ennél jobb napom nem is lehetne. Most már nem csak egy okom volt a virrasztásra. A gyász mellett még aggódhatok is és szidhatom magamat a kínos eset miatt. Igaz, ez elfelejtette velem egy röpke negyed órára, ha volt annyi, hogy milyen szomorú is az életem. Lehet, sőt biztos, hogy van aki cserélne velem, meggondolatlanul kijelentené, hogy ő szívesebben élne az én testemben, az én életemben és, hogy miért? A legtöbben irigyek arra, hogy itt lakom hat fiúval, akik nem éppen taszítják a lányokat a külsejükkel, azonban ők nem látják a valóságot. Ha valaki helyét, életét szeretnéd magadénak tudni, azzal együtt jár a múlt is. Az emlékei már a te emlékeid lennének, a történések, az érzései, mind a tieiddé válnának. A fájdalom elnyomja azt, aki nem szokott hozzá. A visszagondolni vágyók egy másik ember életével esetleg a kínba halnának bele. Lehet ez pozitív is, de sokszor egy pofon a sorstól, ami visszaráz, vagy csak ráébreszt, hogy milyen jó volt az, amid neked volt. De nincs visszaút, a döntést a kalapács meghozta, végén a felső körök emberével. Van aki Istennek hívja, nekem ez a sors.