“...majd elindultam a minket elválasztó ajtó felé”
Halkan bekopogtam, szinte én sem hallottam a kezem hangját, ahogy hozzáér a kemény falaphoz, reméltem ő sem hallotta, ám imáim nem jutottak el segítő fülekhez.
- Na végre! Gyere! - kukucskált ki az ajtón Hoseok. Nem kellett megbámulnom feltűnően ahhoz, hogy realizálhassam a helyzetet. Nem volt rajta több egy egyszerű fehér törölközőnél, ami a derekán lógott.
- Ezt odaadom, és megyek is, haladj, a ramyun nemsokára kész - fordultam meg, hogy minél hamarabb eliszkoljak a kínos jelzőt kimerítő szituáció elől. Az arcomra a helyzet szült egy apró pírt. Nagyon rosszul éreztem magam, furcsa volt a szituáció, és szokatlan.
- Hehe, talán tetszett amit láttál? - vigyorgott, hallottam a hanglejtéséből. Nem néztem rá, csak szemforgatva megráztam a fejem, majd becsuktam magam után az ajtót. Kint a fiúk beszélgetésébe csöppentem bele.
- Szorít a határidő, el kell kezdenünk dolgozni! - Ezzel mindenki egyet is értett.
Hála a zavaros kezdetnek rengeteg időt vesztettünk az egyébként is szoros határidőből. Az utóbbi egy hétben örültek módjára tanultuk a szövegeket, és táncoltunk, kinek mi volt a feladata. Egész nap egymáshoz sem szóltunk, csak félholthoz méltó módon intettünk a másiknak, ha egyszerre tartózkodtunk a házban.
- Fiúk, és egy szem lányka, van egy viccem! Most találtam a neten - pattant fel a vacsora asztaltól Minhyuk. Feltett szándéka volt abban a kevés időben, amit együtt tudtunk tölteni, mindenkinek mosolyt csalni az arcára, és nevetésre bírni. Sokszor viccelődött, vagy szórakozott a többiekkel, legutóbb Jooheon fülcimpáját kente be vajjal, majd reggelire adott neki egy szelet kenyeret, amit I.M külföldi szokásai miatt beépítettünk a reggelibe. A mi limitált kiadású aegyo-zó rapperünk, hozzánk hasonlóan nem értette a helyzetet, egészen addig, míg az ész nem tartott nekünk felvilágosító órát a vaj jótékony, és mindenek előtt sokszínű hatásairól.
- Mondd azt a viccet, legalább túlesünk rajta! - sóhajtott Changkyun, majd karba tett kézzel dőlt hátra a kanapé háttámlájának támasztva testét.
- Hol van János? - nézett körbe mindenkin, azonban senki sem reagált semmit. I.M magát meghazudtolva húzta apró vigyorra a száját, de nem szólt semmit. Lehet ismerte a viccet, csak nem akarta elrontani. A barna, csíkos pulcsiját a nyakára húzta, majd úgy ücsörgött tovább. Egy barna hajkupac látszódott csak ki, ez volt Im Changkyun jelenlegi lénye közöttünk.
- Mondd már, senki nem tudja! - lökte meg Jooheon az önelégülten vigyorgó szőkeséget, aki egy utolsó szemkontaktust váltott mindenkivel, majd szinte kiáltva a röhögőgörcstől kimondta:
- Áh, there János! Érted, Áder János! Tudod ki az? - Mindenki a fejét fogta, majd nevetve, fájó aggyal hagytuk el az asztalt, és mindenki ment a dolgára.
Örültem, Minhyuk elérte a célját. Mindenki mosolyogva töltötte az este további részét, jó volt a hangulat.
Este volt, épp tusoltam, mikor a fiúk hangjára lettem figyelmes. Deja vum volt, mikor kijelentették, hogy ismét a mobilomon virító; ezúttal ismeretlen szám a zaklatásom oka. Magamra kaptam egy törölközőt, majd kidugtam a kezem az ajtón, amibe egyikük már bele is nyomta a készüléket. Idegesen szóltam bele, rossz előérzetem volt, bár lehet ez is csak a fáradtságom egyik kivetülési formája volt a szervezetemre.
- Park Na Ri, miben segíthetek? - indítványoztam a beszélgetést, amire egy férfi hang adott választ. A rendőrségtől hívtak. Átfutott a fejemen a főnökömmel való utolsó emlékem, amikor is nem egészen szabályosan szereztem meg a papírokat a felmondásomhoz. Nyeltem egyet, és folytattam a beszélgetést.
- Kisasszony, elsőként szeretnék magának részvétet nyilvánítani. A nagymamája, Kim So Rin asszony tegnap este szívinkfarktussal kórházba került, a mai napot már nem élte meg - és itt szakadt el az a bizonyos cérna, ami tartott engem. Nem ismertem a nagymamamám, sőt azzal is tisztában voltam, hogy ő utál. Ez volt az oka, hogy engem árvaházba adott akkor. Én viszont szerettem, ő volt az egyetlenem. Az egyetlen ember, aki miatt elmondhattam, hogy van családom, és nem én vagyok az egyetlen élő példánya a mi kis famíliánknak. Az ajtónak dőltem, majd nagy csattanással csúsztam a földre, még mindig a könnyeim tengerében.
- Mama, miért? - keserves hangom töltötte be a parányi fürdőt, ahogyan bőgtem, jobban mint egy kisbaba, akinek valami problémája van. Olyan szánalmasnak éreztem magam, gyengének, aki nem tudja uralni az érzéseit, olyannak aki nem tud erős lenni. Ellentétben azzal, amit megálmodtam magamnak. Egy erős lány akartam lenni, de helyette egy gyenge semmirekellő vagyok, akit egy olyan ember halála miatt picsog, aki utálta őt. Teljesen szétesettnek éreztem magam, ahogy ott hevertem a hideg csempén, akár egy rongybaba. Hangos sírásom egy apró kopogtatás, majd egy halk “Minden rendben?” zavarta meg, azonban én semmit sem válaszoltam.
- Na Ri, bemehetek? Hallom, hogy sírsz - folytatódott a nekem szánt mondatok sora, de én mintha megnémultam volna. Csak folytattam a pityergést, hullajtottam a sós cseppeket egymás után sorban. Olyanok voltak akár a katonák, akik biztosak abban, hogy a végzetükbe menetelnek, mégis mentek, szomorúan, kedvszegetten, és reményvesztetten.
Mögöttem az ajtó megmozdult, mire csak arrébb toltam magamat, ezzel elkerülve azt, hogy rám nyissák azt, csak azzal nem számoltam, hogy ezzel utat engedtem arra, hogy még szánalmasabb lehessek, és immáron egy kíváncsi szempár előtt zokogjak tovább, és kimutassam, hogy mennyire gyenge jellem vagyok. Életképtelen, ezzel a szóval illették az ilyen embereket ott ahonnan én jöttem. Oda viszik az emberek a felesleget, hátha valaki másnak szüksége van rá. Rám senkinek se volt, most pedig az az ember, akire nekem szükségem lett volna akkor, és most is, az elment, itt hagyott, itt egyedül a porban. Itt, ebben a földszint alatti önbecsülésem ostromolta világban, a porban, ahonnan már igyekeztem felkelni. De a föld alattam futóhomok, amibe én már akkor beszorultam, mikor elvesztettem anyámat, és a családom többi tagját, az is az egyik nagy hibám.
Könnyeim felfogták finom illatot árasztó ruhái, és karok próbálták nyugtatni a sírástól elszakadni nem akaró testem. Lassan már csak szipogásom maradt meg, könnyeimet is inkább visszatartottam. A kezemmel a vállát fogtam meg, megszorítottam a puha, pamutból készült felsőjét, majd újra lefolyt egy csepp. Nem landolt, az arcom közepén utolérte kezével, majd elvette rövidke életét még a célegyenes előtt. Élesen beszívtam a levegőt, véget akartam vetni a nyomoromnak, és ki akartam szabadulni a kialakult helyzetből, de nem volt erőm.
Úgy éreztem el kell neki mondanom, hogy mi ez az egész, ha már itt volt, és tartotta nekem a hátát, hogy támaszt nyújtson akkor, amikor más csak elszaladna. Ki akarna egy gyenge emberrel lenni, ha a világban az erősek érnek valamit?
- A rendőrségről hí - nyeltem egy nagyot, ezzel könnyeimet is elfojtva, mire csak elmosolyodott.
- Nem kell beszélned, majd elmondod később - megölelt. Olyan furcsa volt, ő volt az első fiú, aki ezt tette velem, leszámítva apát és a bátyámat.
Ölelése közben fogaim remegtek, a sírás keserű íze is marta még a szám, és a testem is egy bábúhoz hasonlóan; vezető nélkül semmit sem érvén feküdt hanyagul a földön.
- Fel kéne kelned innen, meg fogsz fagyni - magasodott fel előttem, majd kezét nyújtva felsegített.
Nem éreztem azt, hogy visszaélt volna a hiányos öltözékem okozta látvánnyal, sőt még oda sem nézett, csak mosolyogva vizslatta a szemeim. “Minden rendben lesz” tátogta, majd kiment, hagyva, hogy felöltözhessek. Kint volt az ajtónál, hozott egy bögre zöld teát, amit Minhyuk szerzett valami helyi árustól, még tegnap, ha jól emlékszem.
- Jobban vagy? - kuporodott le mellém a kanapéra a fiú, majd nézte, ahogy a bögréből fogy az ital. Biztató mosoly kúszott az arcára, szemei aggodalmat sugalltak.
- Kihyun, neked - fojtotta el a szívem a saját szavamat - neked - kezdtem újra bele sikertelenül - neked halt már meg valakid? - dőlt le ekkor a gát, ami a könnyeim határát szabta meg. Sírni kezdtem, újra, vak lettem a sós folyadék marta részem égésétől. Fájt sírni, hisz már annyiszor megtettem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése