11. Fejezet - A mese a vonatról

“Szóval kezdhetem?”

A vonat, amely csak ment, és ment, a rozsdamart síneken haladt, gyorsan, sietve forogtak kerekei, ahogy haladt előre. Sípolt, de egy állomáson sem fékezett. Nem állt meg egy percre sem, soha, mégis volt üzemanyag a tartályban. Nem utazott rajta senki, nem is vezette senki, csak üresen vontatta saját kocsijait maga után. Egyik nap megállt, decemberben, hideg tél volt. A vonat megállt, az állomástól néhány mérföldre. Azt mondják felrobbant, majd nem látták többet rohanni a síneken.

Sokak szerint volt egy lány, aki meghalt a vonaton. Szerintük a lány volt az, aki vezette a járművet, lankadatlanul hajtotta élettelen karjaival s kerekeket, hogy mozogjanak. Ő volt az üzemanyag. Azt mondják aznap ismét meghalt, felrobbant a vonattal együtt. 1990 szeptemberében voltak, akik hallották, hogy a vonat sípja újra szól, hallottál ahogy zakatol, de nem látta senki. Úgy tartják vár valakit, valakit akit neki szántak, hogy vezesse az útján. De ehhez meg kell halnia, hisz mindent fel lehet áldozni valamiért, csak attól függ, hogy kinek mi a fontos.

Az emberek cikkeket írnak arról, hogy a vonat megölte az embereket, kereste azt akit neki rendeltek, ha pedig megtalálta hallani lehet majd újra a sípot, ami sípol és fújtatva jelzi, hogy mozdulnak a rozsdás kerekek, amik arra várnak, hogy bejárassák őket.

- És ti ebben hisztek? - néztem a fiúkra, akik csak értetlenül bámultak vissza rám, üzenve ‘Ezt most komolyan gondoltad?’

- Te hiszel benne Na Ri? - kuncogott I.M, aki az egész kitalálója volt.

- Miért hinnék, az elején sem akartam erről olvasgatni. Ti erősködtetek - vontam fel a szemöldököm karbatett kezekkel, mire csak tovább nevetett. A szőkeség mellette elnyílt szájjal próbálta felfogni, hogy mi történik, mialatt a többi jelenlevő is hasonlóan értelmes fejet vágott.

- Csak kitaláltam az egészet! - vigyorgott a kócos haját megpiszkálva a maknae, mire szinte egyszerre kezdtük el püfölni egy-egy díszpárnával. Ő is megragadott egyet, majd beszállt a bunyóba, ami persze játékos volt. Hoseok csikizéssel is bepróbálkozott, amivel sikerrel is járt, ugyanis megtalálta a gyenge pontomat, a nyakam. A nevetésünk töltötte be az egész házat, olyannyira, hogy nem hallottuk meg azt sem, hogy megérkezett a házigazda.

- Ti meg mit csináltok nélkülem? - dobta le a szatyrokat, majd szállt be ő is, megragadva egyet a maradék, igen csekély számú eszközök közül. Kihasználva, hogy új tag érkezett a csatába, mindenki őt kezdte el ütögetni, amitől kinézetileg hasonlítani kezdett ránk. Kócos, szerteálló haj, levakarhatatlan vigyor, akárcsak néhány jól elszórakozott alkoholista. Az egyik vörös tincse a két szeme közé lógott, amit a játék hevében szerzett oda, így orvosoltam a problémát. Fejbe vágtam a párnával, és ezzel elsepertem onnan a felesleges térfoglalót. Cserébe elkezdett kergetni a nappaliban, közben segítségül hívva a többi fiút, akik persze kaptak az alkalmon, hogy ellássák a bajom a segítőkészségemért.

Nem is tudom, hogy mikor éreztem magam ilyen jól, talán soha. Kicsi koromra nem emlékszem, csak arra, hogy jól éreztem akkor még magam, anyával, apával, és a bátyámmal. Most, ahogy futok a kanapé és a fotelek között szambázva, eszembe jutnak ezek a boldog percek, azok, amik erre a napra emlékeztetnek.

- Megvagy! - kapott el hátulról a hang tulajdonosa, aki egyben ennek az egésznek a kiindító pontja is volt, Kihyun. Hoseoktól eltanult módon furakodott az ujjaival a bordáim közé, ezzel a földre kényszerítve engem a nevetéstől.

- Ha-ha-hagyd rá-háh! - próbáltam kinyögni, mire csak nevetve folytatta, közben kibővülve. Mindenki csikizett mindenkit, amire már Hyungwon is kinyitotta a szemét, és álmoskásan tárta ki a szoba ajtaját, hogy konstatálhassa, hogy mi ébresztett fel őt a medvéket megszégyenítő hosszúságú álmából.

Másnap, akár egy tornádó sújtotta övezet, úgy nézett ki a nappali. A párnák össze-vissza hevertek a földön, és az alvó emberek testein. Én félig a kanapén, félig a földön feküdtem, alattam valami puhával. A lábaimat Wonho termete takarta be, keresztben feküdte a bokámon. Az én fejem egy azonosítatlan fiú, talán Jooheon mellkasán volt. Gyorsan el is vetettem ezt az elméletemet, mikor megláttam a fiút, ahogy a fotelben elfolyva alszik.

- Shin Hoseok, vonszold le mázsás súlyod Na Ri lábairól, mert fel szeretnék kelni végre! - mocorgott morogva az ezúttal beazonosítható párnám.

- Hagyj már, Anya, csak egy picit. Csak még fél órát had aludjak - ölelgette a lábamat, miközben édesen nyammogott.

- Wonho, kelj fel! - simogattam meg a fejét, és kisöpörtem pár tincset a szeméből. A szemei csukva voltak, de mosolygott. Kihyun szólásra nyitotta a száját, mire Hoseok akcióba lendült:

- Yoo Kihyun, nem vagy az anyám! Na Ri pedig kényelmes, én pedig fáradt, szóval törődj bele. Alvás van - nyitotta ki az egyik szemét, miközben hatalmas kezei jobban szorították a fejéhez a lábaim. Kihyun csak sóhajtott egyet, amolyan lemondóan, majd megadta a kegyelemdöfést:

- Ez esetben - kezdett bele szomorkásan, ám magabiztos hanglejtéssel - nem lesz ramyun ebédre. - Hoseok szemei kipattantak, majd elengedte a lábaim, és a fürdőbe szaladt. Víz hangját hallottuk a helyiség felől, majd egy kis idő múlva hang is társultak hozzá.

- Kihyun, Na Ri, bárki aki mozogni tud most már, hozna nekem egy pólót és egy alsót? - kiabálta, vagyis próbálta túlharsogni a vizet, ami történetesen hangos volt, mint egy vízesés. Olyan volt, mint mikor ott állsz a hatalmas zuhatag előtt, vagy akár egy repülőn ülsz, és bedugul a füled.

- Ja, és a legfontosabb! - Szinte láttam magam előtt, ahogyan felemeli a mutatóujját, majd vigyorog egyet. - Csináljatok ramyunt! - fejezte be a mondatot.

- Ki gondolta volna? - ironizált a vörös hajú, majd a kezembe nyomott egy adag ruhát. Egy póló, és egy mindenki tudja micsoda. Egy férfiak által használatos, számukra fontos dolgot tároló ruhadarab. Valami ilyesmi az alsónadrág definíciója.

- Ez mi ez? Ha? - vizslattam a pakkot, majd kénytelen voltam magamtól rájönni, hogy ezek bizony a fürdőben ordibáló Wonho cuccai.

- Igen, ez a Nyuszikáé, vidd be neki te!

- És miért nem te, tudtommal te fiú vagy - nyomtam a kezébe ezúttal én a csomagot.

- Én ramyunt csinálok a Nyúlkirály őméltóságának - beszélt hangosan, hogy a bent magát áztató is hallja.

Rajtunk kívül egy ember volt csak ébren, azonban rá senki sem gondolt volna. Hyungwont nem láttuk a nappaliban, viszont a konyhából annál inkább észleltünk életre utaló jeleket. Valaki motoszkált, talán keresett ott valamit.

-  Hyungwonie - nyújtottam el az utolsó hangot, majd a konyha felé szedtem a lábaimat. - Hyungwonie, tudod milyen jóban vagyunk, és hát kérnék egy iciri-piciri szívességet. - Felvonta az egyik szemöldökét, majd visszafordult a konyhapult felé. A fekete pólója hátul tiszta liszt volt, csakúgy, mint a nadrágja, a hajáról és a tarkójáról nem is beszélve. Igyekeztem nem elnevetni magam a látványon, amit nyújtott, mivel nagyon komolyan gondoltam a beszélgetésünk okát. Nem akartam bemenni lány létemre egy fürdőszobába, ahol egy ellentétes nemű, korombeli fiatal férfi nudista bemutatót tart egy zuhanyrózsának.

- Szeretnélek megkérni rá, hogy ezt bevidd Wonhonak a fürdőbe. Te fiú vagy, és ő is, és tudod, hogy értem, vagyis érted, ugye? Tehát, szóval, ezért beviszed? - könyörögtem összetett kezekkel neki, mire csak mosolyogva rám nézett a szeme sarkából.

- Szeretek moziba járni, szóval szólj mikor viszed be neki, azt ott a kezedben - kacsintott egyet, majd elsétált mellettem.
- Chae Hyungwon! Nem teheted ezt velem te is! - Feladtam. Felkaptam a pakkot a konyhapultról, a jókora kiborult liszt tetejéről, majd csiga tempóban elindultam a minket elválasztó ajtó felé.