“...mikor a szerelvény a kelleténél előbb ütközött problémába”
- Mi történik? - kiabálta mindenki, a többi kabinból is csak ez hallatszott. A villámként száguldozó monstrum megállt, mérföldekre a várostól. Fület nem kímélő hang csapta meg a érzékszervünket, mire felsikítva kuporodtam össze. Por lepte be a környéket, az ablak is a szálló szürkeségtől volt átláthatatlan. A robbanás hangja, amely a vezető felől érkezett megrémített, és sírásra késztetett. Nem tudtam mi ez, a helyzet kilátástalan volt, hisz megálltunk, és minden porzott körülöttünk.
A kabinokat átkötő folyosón rohangáltak az emberek, voltak, akik gyerekeiket vonszolva maguk után szaladtak, de még ők sem tudták, hogy hova. A földön összegubózva ültem, a kezeimmel átölelve a térdeimet. Mellettem a fiúk is hasonlóan húzták magukat kisebbre. A tömegbe kimenni nem volt értelme, persze átfutott a fejemen, de tudtam, hogy itt nem jutnánk ki. Egy hirtelen, azonban a fejemben használható ötlettől vezérelve szorosan megmarkoltam az ablak kilincsét, majd kinyitásra húztam azt, de nem jött. Hyungwon is segített, de a zár beragadt.
Újabb robbanást jelző hang, majd újabb és még egy negyedik is, majd az egész abbamaradt.
A könnyeim folytak az arcomon, keservesen, bár magam sem tudtam miért, talán a rossz emlékek miatt, amik most álmomon kívül szálltak bele könnyes szemeim legyengült, ellenkezésre képtelen világába. Az árvaházban egyszer tűz ütött ki. Mindenki menekült, de engem otthagytak, és nem tudtam velük menni, mert úgy megvertek, hogy eltört a lábam. Gipszemmel a lábszáramon kiabáltam segítségért, mígnem a füst elvette az eszemet. Émelyítően kedves volt az ájulás engem átölelő közelsége, belebolondultam abba az egy pillanatba. Forgott velem a világ, majd elsötétült, a testem pedig valami meleg fogta körbe. Ekkor szereztem a kis sebet, ami a felkarom díszíti. Égési sérülés arról a napról. Most is érzem a meleget, míg a lényem szinte lebeg a levegőben, várva arra, hogy újra talaj kerüljön lábai alá. A melegség ölelő volt, melengető, akár egy kandalló tüze, ami felperzseli a nyugtalanságom, és feltétlen bizalmat szavaz a jóleső érzés okozójának. A feketeség alább hagy, én pedig kinyitom a szemem. Látni nem látok jól, minden olyan, mintha valaki elmosta volna a formákat. Homály számomra a körülvevő élet apróbb részeinek kidolgozottsága, amiben elveszni olyan könnyű, ha az ember egy kicsit is elvonatkoztat a rohanástól.
Mikor kitisztult minden néhány érdeklődő szempár meredt rám kíváncsian, várva, hogy megszólaljak. Tehát nem csak a gondolatom játszott velem, én tényleg belevetettem magam az ájulás csábítóan hívogató karjai közé, és lehunytam szemeim.
Most egy állomáson ültünk, nem Kojangban, hanem két faluval arrébb, egy másik városban, közel a balesethez. Egyenruhások masíroztak körbe a túlélő tömegen, akik mind sírva adtak utat a fájdalomnak, ami sajnos halállal is járt. Valakijük meghalt. Mi megúsztuk pár sérüléssel a robbanást. A vezető, illetve az első kocsi utasai mind meghaltak, a másodikban súlyos sérültek, és pár élettelen test került elő. Mi a negyedik, azaz az utolsó kocsiban voltunk, a legmesszebb a kiváltó októl. Az apró horzsolások mégis égetően fájtak, már csak azért is, mert olyanok vesztették életüket, akikre várt volna valaki, akinek fontosak. Nekem nem lett volna senki, akinek hiányzom, és megsirat, mégis én éltem túl, nekem lettek a legkisebb sebeim. Csak pár hetek alatt begyógyuló elváltozás tarkított, mialatt valakinek a pici szíve állt le, és nem dobogott tovább. Lett volna kiért dobogjon; néztem a párja kihűlt testét szorongatva zokogó férfira. Akaratlanul is elszorult a szívem. Pár lépéssel arrébb egy vértől ázó fiatal anya markolászta kisfia ruhadarabját, hangosan szenvedett, a könnyei inkább áradó folyóhoz hasonlítottak, erejük mérhetetlen volt.
Könny szökött a szemembe, ahogy végignéztem az elém táruló látképen.
Az egyik rendőr mellém lépett, majd elhúzott mellőlem egy dobozt, amit átadott egy másiknak. Szétosztották a tartalmát, majd az összes biztonsági eltűnt. Az emberek értetlenkedve néztek egymásra, majd bontogatni kezdték a kis csomagot. Újabb keserves hangok hagyták el a szájakat, majd sírás hangjai erősödtek fel még inkább hallhatóvá. Egy közelemben földre rogyott nő a kis csomagot szorongatva kiabálva átkozta az általa istenített Istent. Hangja elcsuklott minden egyes szónál, de ő folytatta. Az én torkom csak erősebben marta a sírás, és a feltörni készülő újabb sós cseppek intenzívebben áztatták az arcom, mint eddig. A ruhám már rég átázott, véres is volt, de nem érdekelt. A fiúk csak némán nézték az egészet. Hoseok ejtett pár könnycseppet, de semmi több. Nekik nem volt mire emlékezni. Ők boldogok voltak, gondtalanok, olyanok, amik gyerekhez méltóak. Boldogan futkározhattak az udvaron, a rajzaikat a szüleik kirakták a hűtőre, hogy minden vendég láthassa, hogy milyen ügyes a gyerekük. Volt idejük felnőni, nekem nem. Engem az árvaház kegyetlen világa nevelt, ami miatt egy roncs vagyok. Felépíthetetlen.
A szívemet facsarta minden egyes pillanat, amit azzal töltöttem, hogy hallgattam ezt. Azután is visszahangzott a zokogás a fejemben, és vártam, hogy vége legyen ennek is, akár egy rémálomnak, amiből egyszer felébred az ember.
A baleset két hete történt már, én pedig itt ülök épp a kojangi ház udvarán, a füzetemmel a kezemben, egy pólóban és egy egyszerű farmerben. A hajamat csak átfésültem, így nem éppen a legemberibb formát vette fel, alkalmasat bárki szemének megvakítására, persze nem a gyönyörtől.
- Na Ri, ezt hallanod kell! - kezdett el röhögve magával húzni Hoseok, úgy, hogy még a füles is, ami a fülemben volt elhullott valamelyik fűcsomó társaságát keresve. A füzet is kint maradt, meg minden, ami eddig a környezetemben volt.
- Képzeld mit olvastunk! Azt mondják ez lehet a baleset hátterében is - mutogattak a képernyőre, amin egy méretes hosszúságú cikk díszelgett. “A vonat lakója” címmel látták el a posztot, amit valami neves újságíró írt a megkérdezett emberek mende-mondái alapján. Valami olyasmi lehet, mint a Bermuda-háromszög, arra is találtak magyarázatot, erre is fognak. Már látatlanban is volt előítéletem a szövegről, és a tartalmáról, így kissé fancsali képpel nyúltam a laptopért, hogy elvegyem.
- Várj, majd én felolvasom, a többiek se hallották még az eredeti történetet - vette vissza a maknae a gépet, majd nagyban kezdte pötyögni a keresőbe a legenda címét. A legenda szó kicsit sem lepett meg, ez mi más is lenne, igaz biztos nem, azt lefogadom.
Soha nem hittem az ilyenekben, ellentétben Hoseokkal, és I.M-mel. Jooheon egyébként is ilyenekben utazik, tehát ő is rögvest rácuppant a képernyőre, és várta, hogy mi is a valódi történet. Minhyuk csak vállat vonva figyelt, szőke haját piszkálva játszadozott, miközben a kék pólóját is igazítgatta a nagy meleg miatt. Hyungwon és Kihyun nem voltak itt, mert az idősebbik a boltban volt, meg a szüleinél volt, mialatt a fiatalabb az ágyban szunyált. Nagyrészt mindig csak a próbákon láttuk őt, meg akkor, ha valamit el kellett intéznünk közösen, ha semmi dolog nem volt, akkor ő elvolt édes pofija társaságában a paplan alatt.
- Szóval kezdhetem?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése