6. Fejezet - "Mindenki húzzon el a búsba!"

“Ez a sütő a kelleténél több helyen ég!”

Sietősre véve a tempót indult meg a csapat a konyha felé. A sütőn egy lángokban álló lábas volt, ami valószínűleg a berendezés helytelen használatának a következménye. Hyunwoo - tudatában a hollétének, elvégre az ő háza - indult meg a poroltóért. Mikor visszaért kicsit sem nyugodt állapotban elkezdte fújni vele az égő gáztűzhelyet. Mi is kaptunk az oltóanyagból, de ez volt a legkevesebb, hisz nagyobb bajunk is lehetett volna belőle.

A tűzoltók persze hívásunk után szinte azonnal kijöttek, majd intézkedtek az ügyben. Mivel nem gyújtogatás történt, hanem háztartási baleset, így a rendőrség nem keveredett ide, ezzel megmenekítve minket a verseny biztos elbukásától. Büntetett előélettel ugyanis nem lehetsz idol, ha már a kezdetek előtt elszúrod és ez kiderül, akkor a kiadód fogja megkapni a megalázóbbnál megalázóbb szavakat, amik később a te arcodon csattannak, akár egy szép happy end helyett történő szomorú végzet. Végül úgyis kicsapnak, hacsak nem vagy fő bevételi forrás, amivé manapság a nagykutyák mellett nehéz bekerülni. Sokan vannak akik jók, még többen akik megfelelőek, kevesen akik tehetségesek is, és sajnos a legtöbben azok vannak, akik megvehetőek.

Persze, ehhez két ember kell legalább. Egy aki tejel, és egy akinek megtömik a zsebeit. Lehetsz te az aki fizet vagy fő pénzügyi forrás, és akár bennmaradhatsz a cégnél csak, hogy a gondolataimnál maradjak.

Aznap megint csak kiabálás töltötte be a pöttöm házat, úgy nézett ki, hogy semmi sem használ. Ezúttal Jooheonnal mi is belekeveredtünk a fennhangon folyó vitába, először békítő céllal, majd már mi is ugyanolyan bűnösként szólaltunk fel a többiek szavába vágva. Kihyun Shownuval kiabált, mondván Minhyukot megpofozni nem volt a legemberibb dolog, hiszen nem direkt csinálta ezt az egész galibát. I.M Hoseokkal és Hyungwonnal egyetemben össze-vissza hadovált. Ember legyen a két talpacskáján, aki megmondja, hogy melyik oldalon állnak már, ha itt van ilyen.

Én Minhyukkal veszekedtem, mivel ő engem okolt azért, mert Shownu megütötte. Szerinte megakadályozhattam volna, de mégis végignéztem. Jooheon volt, hogy “segített” nekem és volt, hogy inkább csapódott át a kiabálva motyogó, a beszédhibás, és a csipkerózsika kitalált szócsatájába.

- Mindenki húzzon el a búsba! Ez az én házam, én döntök, és most döntöttem. Mind a heten elhúztok innen most azonnal, és vissza se jöttök, vagy rendőrt hívok magánlaksértésért! Világos? - ordított túl mindenkit Shownu. Soha, egy vita alatt sem ment idáig a csatározás, valaki mindig megkötötte a békét, és aláírta a képzelt papírt, amiben megfogadja, hogy nem támad tovább.

- Hyunwoo, este van, legalá…

- Mit este? Akkor is az volt, mikor ez az idióta felgyújtotta a konyhámat! - lökte meg Minhyukot, aki csak leszegett fejjel lépett egyet hátra a lökés erejétől.

Síri csend volt, nem szólt senki. Az óra, ami ki tudja mióta nem működött a lemerült elem miatt; nem adott hangot, így tökéletes volt a csend. Néha-néha egy éles levegővétel volt kivehető a környezetből, de ennyi. Senki nem nézett a másik szemébe, mindenki a földet találta a legérdekesebb dolognak jelen pillanatban.

Szomorú voltam, ki ne lenne az ilyenkor, de az igazság az, hogy számítottam erre, csak nem ilyen hamar. A folytonos viták, a feszült légkör, ami mindenkit fojtogatott, aki a házban volt; szörnyű volt. A többiek arcán láttam, hogy mindenki egyszerre volt meglepődött, tanácstalan, szomorú, vagy talán dühös, és mindenki csak állt némán. Egy-egy bőröndöt, amit még alighogy kipakoltunk napokkal ezelőtt, most újra feltöltve tartogatták a kezükben, velem egyetemben.

Apró holmijaink, és egymás társaságában léptünk ki az ajtón, amit Hyunwoo bacsapott a hátunk mögött úgy, hogy annak szele le is söpört a két fokos lépcsőről. Ez betudható persze annak is, hogy az orromat sem láttam a sötétben, nem hogy még a kis emelkedőt is kiszámoljam csodálatos matematikai tudásommal, pár kicsit sem egyszerű képlet segítségével.

Az igazság az, hogy képlet nekem csupán egy dologra kellett volna. Valaki ismeri a szerelem képletét?  

Nem kell hozzá valószínűséget számítani, hogy tudjam erre bizony soha nem találok majd egy olyan számsort, amivel leírhatom, csak érezni tudom, már ha képes vagyok felismerni. Furcsa, hogy ilyen helyzetben ezen töröm a fejem, mialatt azt sem tudom, hogy merre fogom tölteni az éjszakát. Fogalmam sincs arról, hogy lesz-e fedél a fejem felett, vagy arról, hogy a fiúkkal mi lesz. Én pedig azon agyalok, hogy mi lehet a szerelmet leíró egyetlen számsor, az ami segít, hogy megtaláljam azt, amiről minden kislány álmodik. Egy fehér ruha, az a zene, amit minden esküvőn eljátszanak, mikor az apuka bevezeti a lányát. És itt bukik el minden amit egy lány megálmodik. Mi van, ha nincs apa? Senki sincs. Az álom ekkor robban szét, és jön a bús magány, ami beletaszít abba a szituációba, hogy nem érzed azt, hogy bárkinek fontos lennél vagy azt, hogy bárkinek is hiányoznál, ha többé nem dobogna a szíved. Képlet nélkül pedig az utolsó esélyed is oda a boldogságra, hacsak az nincs az orrod előtt. Lehet a sötéttől, amiben most álldogálok, várva a semmit; de én nem látok semmit, még a pisze orrom hegyét is alig, vagy talán semennyire sem. Igaz, heten vagyunk, ugyanabban az egy szerencsétlen, merülni készülő csónakban, mégis egyedül érzem magam, végtelenül.

A barna hajamon megcsillan egy közeledő autó világítása majd úgy, ahogy a jármű távolodik, úgy hal el a pillanatnyi fény is, amit adott. Egy szempillantás volt az egész, mikor visszakaptam a látásom, pont úgy, mint a többiek is, ezzel felmérve, hogy ki hol áll, vagy itt van-e még. Hiánytalan létszámban álltunk ott, egymás mellett; egy vonalban várva, hogy mi lesz velünk. Mintha bárki tudhatná, de ki az aki bármit is tud a mai világban? Mindenki csak következtet, levonja a tanulságot mások hibájából, hogy ő ne hibázzon. Mindenki tökéletes, hibátlan akar lenni, de az senki sem lehet. Egy tökéletes ember most is kimászna a csávából és tudná, hogy mit kellene tenni, még ha sokk alatt is van, de lám, most sem tudja senki sem, mert senki sem tökéletes. Hátranéztem, vártam, hogy Hyunwoo talán megbékél, és reméltem, hogy ez csak egy hirtelen döntés, de az órámat hosszas percekig vizslatva megbizonyosodtam róla, hogy már háromnegyed órája ácsorgunk idióták módjára a ház előtt.

Ekkor kinyílt az ajtó, mi pedig vártuk,hogy a rajta kinéző fiú mit fog szólni. mind csak felé fordultunk, majd némán vártunk...tovább.

- Azt mondtam húzzatok innen! Nekem nem kellenek ilyen vendégek, piromániások meg főleg nem! Tűnés! - csapta vissza az ajtót, ami mögött eltűnt magas alapja, és szikrát szóró szemei sem égették tovább az enyémeket. Egy sóhajjal fordultam meg, majd néztem a fiúkra.

- Te merre mész, Na Ri? - lépett mellém Kihyun a felpakolt táskájával.

- Fogalmam sincs, talán egy hotelbe - vontam vállat, ezzel azt mutatva, mintha nem érdekelne annyira mi lesz velem, miközben ez pont máshogy volt. Nem féltem, mert tudtam milyen a nyomor, éppen hajléktalan nem voltam még, de egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz? Ez is eljött.

- Valaki tudja merre van a legközelebbi hotel? Ha már így alakult menjünk mind együtt - ajánlotta fel I.M, hozzáteszem motyogva, de a köztünk leült csendben tiszta beszédnek hatott minden aprócska hang a szájából.

Talán ekkor ébredt fel mindenki a kómából, vagy csókolt homlokon mindenkit a felismerés, hogy Hyunwoo nem fog nekünk ajtót nyitni. Az is esedékes volt persze, hogy már elfáradt a kezük a bőröndöktől, amit véletlenül sem raktak volna a földre.

Taxikat rendelve szállíttattuk el magunkat a kiszemelt szállásig, majd kértünk egy szobát. Egy motelbe mentünk, így kaptunk egy nyolc ágyas; négy emeletes ágyból álló helyiséget. Lepukkant volt, egyszerű. A falon itt-ott hullott a vakolat, és kopott volt a festék. A villany pislákolt, ám egy kis csavarás után Jooheon helyre is pofozta, így legalább a szemünk nem akarta felakasztani magát, és feladni az életét. Mindenki ledobta magát az egyik ágyra, majd hatalmas sóhajtások közepette kezdtük együtt kiagyalni a megoldást. Végre, vita nélkül, beszólások és oltások elkerülésével, igaz melankólikus hangulatban, de megbeszéltünk mindent.