“Melankólikus hangulatban, de megbeszéltünk mindent”
Az utcán járkáltunk, akár egy csorda, valami büfét, vagy kifőzdét keresve. Az éttermek kirakatait mustráltuk, nyálcsorgatva nyeltünk nagyokat a kívánt falatok látványára. Felötlött bennünk, hogy oda megyünk be enni, de azért valami olcsóbb megoldást mindenki jobban díjazott volna.
Eszembe jutott az anyangi utcán áruló bulgogis néni, szinte éreztem a finom hús illatát a levegőben, keveredve a hozzá kínált köret aromáival. És mentem az orrom után, szaglásztam a levegőbe, egyre nagyobbakat szippantva a mámorító, és kívánatos étel valója után, ami felébresztette bennem a gyerekkorom egyik szépnek mondható élményét.
A bulgogis tényleg ott volt, ott sütött, azonban férfi alakban, és valamivel nagyobb standon, de ugyan úgy. Finom eszencia, ami az orromat édesen kínozza, elhitetve velem, hogy beálltam mazochistának. A számban éreztem a zamatot, amit a saláta okoz az éppen belőle többé váló étkezőnek. Én is akartam belőle, telhetetlenül, még az sem érdekelt, ha a fiúkat elvesztem a nagy tömegben. A hátam mögött azonban ők is ugyanezt tették. Használták férfi orrukat, amely bármi ehetőt érzékelve beindul, és addig meg nem áll, míg a többi érzékszerve is kap belőle. Meg akarja érinteni, meg akarja ízlelni, nézni akarja, könyörtelenül végigmérni minden egyes apró részletét, hallani ahogyan hangot ad az érintésre, ahogy szépen lassan elfogy a kezei közt. Így van ez a lányokkal is. A férfi telhetetlen, legyen szó bármiről, akár egy másik emberi lényről, aki a másik nemet képviselteti.
Végül mind a heten a sütögető bácsika előtt kötöttünk ki, és tátott szájjal néztük, ahogy forog a hús, pirul, sül, kellően ahhoz, hogy ne égjen meg, de mégis átsüljön. Megnyaltam a szám, majd nyúlkáltam a kezem felé tartott tányér után, amin a jelenlegi egyetlen kívánságom pihent.
Mint akik évekig nem ettek, úgy kezdtük el tömni szinte láthatatlan pocakunkat, ami a rejtekben akkora volt, hogy két elefánt belefért volna vemhesen. Senki nem mondott semmit, erős koncentrációval szedegette az ételét a fém pálcikákkal, immár az otthonunknak nyilvánított motelben. A hús szinte szétomlott a számban, pedig épp, hogy hozzáérintetem fényes fogsorom. A saláta még mindig ropogott, egyszerűen tökéletes volt. Nem tudom mikor lett számomra ilyen leírhatatlan dolog az étkezés, vagy csak az étel szó gondolata miért lett ilyen csábító számomra. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy olyan nincs, hogy valamit az ember nem tud. Sokan mondják ezt, mert könnyebb. "Nem tudom"- szólal fel a diák a felelete alatt, vagy egy egyszeri parasztember is így válaszol, ha kérdezed az öt négyzetgyökét. Az összes tudja, tudja a diák, aki a táblánál van, csak nem biztos a dolgában, nem tudja megfogalmazni amire gondol. A paraszt is tudja, csak valahol mélyen elveszett a tudás, mert nem volt rá szüksége. Én is tudom, valahol legbelül, hogy mi van velem, és értem magamat, tudom magamat, csak még nem fedeztem fel azt, hogy hogyan adhatnám saját magam tudtára, hogy ki is vagyok én, és azt, hogy mit akarok. Addig azonban, míg ezt meg nem fejtem, addig marad számomra a "Nem tudom". Azt sem tudom még, hogy Shownu mit akart, mi volt az amiért ez a drasztikus lépés kellett, de megfejtem, mert olyan nincs, hogy "nem tudom".
Mind úgy gondoltuk; mint az este kiderült, hogy Hyunwoo megbékél, és meggondolja magát, ezért is maradtunk hiánytalanul Seoulban. I.M visszament volna a családjához, segített volna az apjának, a fiúk is inkább mentek volna vissza a saját birodalmukba, ahol saját kis szobájukat foglalhatják el önmaguk társaságában. Én pedig teljesen mindegy, hogy mit akartam, az is, hogy most mit akarok, hisz a munkámnak annyi, a kilátástalan jövőm pedig akármennyire is szeretném nem a rózsaszín különböző árnyalataitól átláthatatlan, hanem a valóság sűrű, szürke, kifürkészhetetlen ködétől. Hova megyek, mit akarok? Miért vagyok itt? Miért maradtam egyedül, magányosabban a kisujjamnál, aminek a mondással ellentétben van egy csomó társa, akiktől még ha különbözik is, ott vannak neki. Ilyen szempontból viszont én sem vagyok egyedül. Igaz, én nem vagyok összekötve ezzel a hat jómadárral, de a csónak; ami a jövőnk felé zúduló folyón halad, egy és ugyanaz.
Azt mondják az első találkozás véletlen, a második egy próba, a harmadik pedig a sors. A fiúkkal a véletlen sodort össze, most pedig közösen igyekszünk átrágni magunkat a bogáncsos bokrokkal tarkított mezőn, amit az élet afféle próbaképp állít elénk. Az pedig, hogy eljutunk-e a sors jelzőig kérdés, lehet szétesünk a cél előtt, lehet összetartóak maradunk, megeshet, hogy összetörten, szinte haldokló lélekkel vágjuk át a célvonalat eltorlaszoló szalagot. Nem biztos, hogy eljutunk odáig, de az megkérdőjelezhetetlen, hogy ennél közelebb soha nem jártunk még ahhoz, hogyha kell, akkor heten, de megcsináljuk ezt az egészet. Ezt már biztosan tudom.
- Na Ri, a mobilod - hallottam a szobából Hyungwon morgó hangját, gondolom aludt éppen.
- Hyunwoo keres! - kiabált Hoseok, mire én csak visszaszóltam, hogy a legnagyobb lelkifurdalás nélkül használja a készüléket, elvégre nem nagyon szeretnék a tus alól kimászni a telefonomért, főleg úgy, hogy hat hiánytalan öltözékű fiatalember punnyad a készülékkel egy légtérben, ráadásul ismerik az engem kereső felet. Elég jól, nálam biztosan jobban.
Ráérősen végeztem tehát a szeánszommal, majd battyogtam a pizsamává avanzsált bő pólómban, és fekete cicanadrágomban. A fehér falakra a szabályzaton kívül egy óra volt felakasztva, azon akadt meg a szemem egy röpke pislogás erejéig. Az óra csak egyszerűen nem járt, ami máskor fel sem tűnik, most viszont eléggé zavart. Szeretek tisztában lenni az idővel, a telefonom pedig nem volt segítségemre ebben, mivel Hoseok még mindig nagyban traccspartizott Shownu pajtással a szoba legtúlsó sarkában, az ágyon fetrengve idióta módjára. A fiúk nagyrésze már aludt, engem is csak a telefonom tartott vissza ebben, mivel elalvás előtt tudni akartam az időt. Ezt a szokást is az árvaház hozta ki belőlem. Minden mindig időhöz volt kötve, így mindig toppon kellett lennem ilyen téren, nehogy lemaradjak esetlegesen a fejadagos étkeztetésről, ahol egy-egy furfangos kisgyerek rácuppan a te picike élelmedre, akár az öntapadós cuppogó plüssök, amikkel a kisbabák játszanak.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése