5. Fejezet - Volt

“Kár, hogy ekkor még nem tudtam, hogy mibe egyeztem bele hetekkel ezelőtt…”

A nappaliban ültünk, pontosabban Minhyuk fekhelyén. Először Hoseok kezdett bele a mondandójába, mivel őt választottuk a banda vezetőjének, hiszen mégiscsak ő hozott minket össze. Elmesélte a verseny pontos részleteit, amin nem kicsit lepődtem meg. Táncolni kellett, énekelni kellett, mindezt egyszerre - ezzel tisztában voltam, és így is készültem - , de az ami ezután hagyta el rögtönzött leaderünk száját, az már nem volt ismerős.

Klippek, cover videók, angol számok, koreai dalok, néhány tánc feldolgozás, és ez még csak a kezdete a versenynek, mondhatni ez a belépő.

- Azt nem gondoltad, hogy én majd énekelni fogok - motyogta Changkyun az orra alatt.

- De énekelni fogsz, hisz azért vagy itt, nem? - hallatszott a legidősebb tagunk hangja.

- Én rapper vagyok, nem énekes.

- Na jó, akkor osszuk be a dolgokat! - tapsolt Hoseok, mire a vén medve újra felmordult.

- A nevek, beszéljük át a neveket! Én nem akarom a sajátomat, mert majdnem olyan, mint Hyungwoné - állt elő az egyébként hasznos ötlettel, mire mindenki bólogatott. Minhyuk, Kihyun, Hyungwon, Jooheon és Én megtartottuk a saját nevünk, mialatt Hyunwoo inkább Shownura, Hoseok Wonhora, Changkyun pedig I.M-ra változtatta azt.

A feladatokat  is beosztottuk. Mivel Hyungwon, Jooheon és I.M alkották a rapper triónkat, így ők gondoltak egy számra, amit előadnának, az álomszuszék mégis inkább a tánc felé húzott. A maradék két gyorsnyelvű tehát megkapta a feladatát. 

- Én táncot tanultam - jelntkezett Hyunwoo, aki mellé Hoseok is felemelte a kezét. Ők csatlakoztak a táncoshoz, így már voltak is elegen. A kis maknae bevállalta az angol számot is, mivel mindenki jól tudta, hogy ő az angol géniusz nyolcunk közül. Ott élt a fehérek között ki tudja milyen rég óta. Minhyuk, Kihyun és Én pedig maradtunk a vokál mezején.

Bár a megbeszélés közben nem erre figyeltem, mégis éreztem a feszültséget, amit a mai nap eseményei okoztak. A fiúk csak akkor beszélgettek, vagy néztek egymásra, ha az nagyon fontos volt. Jooheon, és Én voltunk azok, akik ebből teljesen kimaradtak. Mi nem voltunk ott a veszekedéskor, azt sem tudtuk mi váltotta ki, rákérdezni pedig egyikünk sem akart. Kihyun szemeivel ölni lehetett volna, a kérdésekre is csak egy apró biccentéssel, vagy morgással válaszolt.

- Kihyun, most meg mi a jó franc van veled? Véletlen volt! Egyébként is csak egy hülyeség volt, bármikor újracsinálod - csapott a combjaira Changkyun, aki emelkedett hangnemben kezdte a mondatot, és még hangosabban fejezte be. A mellettem ülő nagy levegőt vett, de nem szólt semmit sem, csak ült tovább.

- Kihyun, Cha... - kezdtem bele, de ekkor robbant a bomba.

- Hagyj békén, mit akarsz te is? Ne nyúlj hozzám, és ne akarj arra bírni, hogy béküljek ki vele, amikor kilapította az egyetlen emlékemet, amit őriztem róla! - ordított le, miközben tekintetével köztem és a maknae közt ingázott.

- Elég legyen! A versenyre kéne koncentrálni, nem arra, hogy milyen módon gyilkoljátok meg egymás! - túrt a hajába idegesen Wonho, közben egy feszült sóhaj hagyta el a száját.

- Mi lenne, ha az oldest memberünk lenne a leader? - vetette fel az ötletet Jooheon, mikor láthatólag Wonho vezető szerepe már sokadjára nem számított a tagoknak. Hiába szólt, azok folytatták a már-már veszekedéssé fajuló beszélgetést. A helyzet egyre elharapódzott, már azt sem tudtam ki miért mond mit, vagy azt, hogy kinek, de eléggé zavaró volt, hogy ennyire nem megy ez nekünk. Folyton csak marjuk egymást, mindenki a saját igazát hajtogatja, mondván az a legmegfelelőbb, mialatt a többi csak cáfolni képes. Vannak problémáim, mint mindenkinek, de miattuk tartom magam. Idegenek számomra, akik előtt nem gyengülhetek el, főleg úgy, hogy egy szem lány vagyok a bandában.

Hoseok arcéle megfeszült, mikor a fiúkat már kicsit sem tudta fékezni, majd végül rábólintott, és Shownu lett a leader, bár ezzel sem lettünk sokkal előrébb. Tiszteletből hallgattak rá, viszont a viszonyuk semmit sem változott. Szúrós szemek, feszes állkapcsok, morgó hangok, megfagyott levegő, és I.M korgó gyomra töltötte be a helyiséget.

- Öhm, bocs! - húzódott összébb, mire egy-két arcon láttam egy apróbb mosolyt, és egyre inkább eltűnő haragot, ami bennem is kis megnyugvást hozott.

Megtehettem volna, hogy akkor nemet mondok sőt, nem is válaszolok a hozzászólásra. Lenne biztos állásom, ami bár a pokol kisöccse, mégiscsak egy biztos megélhetési forrás volt számomra. De ott a volt, a múlt jele, amivel kifejezhetjük, hogy valami elmúlt. Egyszer volt egy családom, volt valamikor egy aranyos kis szobám, amit játékok tömkelege töltött meg. Volt egy szép életem, egy kis hintám, ahol a bátyám lökdösött, ha sütött a nap. A simogató szelek, anyám boldog kiáltása, miszerint vár az ebéd. Volt egy perc, mikor a bátyám kivett a hintából, majd mint egy repülőt a légáramlat, úgy repített be a konyháig. Nem volt teljesen öt perc, de boldog pillanat volt, egy szempillantás, amit már nem kapok vissza. Ki tudja él-e még, ki tudja, hogy emlékszik-e még? Tudja valaki? A válasz egyszerű: Nem. Miért is tudná?

- Na Ri, Kihyun hívja Na Rit! - kuncogott a kis vörös, mire csak megráztam a fejem, és igyekeztem figyelni rá.

A szemei bánatosak voltak, mégis mosolygott.

- Megismételnéd? - vigyorogtam kínosan, mire belekezdett a magyarázásba. Minhyukkal és vele kell majd énekelnem valamit, eddig tiszta volt minden. Most pedig a dal részleteit kell megbeszélni. Jooheon vállalta, hogy megírja a dalokat, amikben I.M is segítséget nyújt. Hoseok dalai pedig tartalékok lesznek, mivel azok nyolc fősek, ami elsőkörben nem kell nekünk. 

- Minhyuk el akar énekelni egy saját dalt, amit még az anyja tanított neki. Nekünk kell egy duett, illetve egy trió is, amikor mindenki énekel - írogatott egy kis füzetbe minden mozzanatot, amit megbeszéltünk. Minhyuk valamerre elment, így ketten konzultáltunk, elsősorban a duettről, hisz abban a harmadik tag nem érintett. - Ez mi volt? - kaptuk fel egyszerre a fejünket egyszerre a nekem beszélő fiúval.
- Azt hiszem baj van! - kiáltott nem sokra rá Minhyuk a konyhából. - Ez a sütő a kelleténél több helyen ég!