2. Fejezet - Fordított arányosság

“Én tudom hol van a házunk, de a kulcsot nem tudom használni”

Reggel ott ébredtem a földön. Mellettem a ház falának támasztva fejét aludt Hoseok, aki a nap fényétől összeráncolt homlokkal nyitogatta a pilláit. Az én fejemben épp bombáztak valamit, talán a még megmaradt agyamat próbálták célba venni, sikeresen. A gondolataim szétszéledtek, volt olyan, amit nem bántam volna ha el is veszik a nagy kavalkádban, de pontosan ezek a gondolatok másztak előtérbe, hogy kínozzanak a másnaposságomon felül. A mellettem ébredező fiú nyújtózkodásra nyújtotta el kezeit, mire az egyik mancsa találkozott a fejemmel. Eddig semminek mondható volt a fájdalom ahhoz képest, ami most már triónak mondhatóan kínzott engem. Vagy háromszor bocsánatot kért, és fogdosta a fejtetőmet, ellenőrizte, hogy nincs-e bajom. Jelentem nem szenvedtem belső sérülést!

Jobbnak láttuk mind a ketten, hogy hazamenjünk pihenni, így ő balra, én jobbra indultam. Elhaladtam az utcai zenészek, a hangos piac, a bulgogis néni, és a gyönyörű, ám zajos tér mellett is, aminek bámulásáról elterelte a figyelmem a csata az agyamban. Lassan már úgy éreztem, mintha kiskanállal szednék ki a helyéről az agyvelőmet, ami miatt oda is kaptam, meg is álltam egy pillanatra. Az emberek gond nélkül kikerültek, nem keltettem nagy feltűnést az akciómmal, mondhatni normális volt itt, hogy valaki megtorpan előttük az utcán.

A fiúk megbeszéltek pár napja egy időpontot, amikor találkozunk Seoulban, a vonatállomás keleti felén. Hoseok még tegnap konzultált velem, hogy menjünk együtt, ha már mind a ketten Anyang kicsi utcáit rójuk nap mint nap. Ugyanígy beszélték meg a többiek is, már akik közös városban laktak. Jooheonnak, illetve Changkyunnak kellett a legtöbbet utaznia, az utóbbinak még határokon is át kellett jutnia, de megtette, mindezt azért, mert az előbbi megfenyegette, hogy kidobatja Minhyukkal a kedvenc növényét, azt hiszem Dongwoot.

Az utazásom bejelentése okán kicsit feszülten léptem be az irodába és vártam a főnököm. Kicsit sem volt jókedvű ma sőt, inkább egyenesen dühösnek mondtam volna. A kezében egy mai újságot szorongatott, már-már szétnyomta a betűket is rajta, annyira marta a vékony lapokat.

- Maga is szokott énekelni, igaz? - mért fel gyorsan, majd levágódott a székébe. - Mi a francért? Inkább csinálná rendesen a dolgát! - csapkodott az asztalon, a papírokat a keze által létrehozott fuvallat szórta szét, pedig milyen sokat rendezgettem őket, hogy sorba kerüljenek.

Túllépve a munkám semmibevételén úgy gondoltam, hogy itt az ideje elmondanom, hogy elutazom, így ki szeretnék lépni. Fogalmam sem volt arról, hogy mikor mondjam el olyankor, amikor eleve dühös vagy akkor, ha nyugodt. Amikor nem volt jó kedve, akkor a helyzeten kevésbé tudtam rontani, míg ha nyugodt és akkor dühítem fel, talán a friss haragja erősebben csattan az arcomon, bár lehet ez is téves feltételezés. Végül összeszedtem a gondolataimat, és minden erőmet, felé indultam.

- Sungbae! - álltam meg előtte látszólag határozottan, belül viszont minden porcikám remegett, féltem ettől a férfitól, hatalmas volt a haragja. Egyszer, egyetlen egyszer még pofont is kaptam, mert langyos volt a kávé. Többször is kaptam volna, ha nem avatkozom közbe. Az árvaház nem egy jó dolog, sok rossz történik ott, de van benne valami jó benne. Megtanul az ember vigyázni magára. Ahogy nőttem, úgy csökkent a piszkálódás az irányomba, minél erősebb voltam, annál kevesebben bántottak. Fordított arányosság. 

- Szeretném benyújtani…

- Ah, igen, az e havi értékelés, adja csak ide! - nyúlt felém várva, hogy odaadjam neki a még az asztalomon csücsülő elszámolást.

- Sungbae, nem erről van szó - nyeltem egy nagyot, mikor megláttam, hogy arcéle megfeszül és a szemeit összehúzza. Sejtette mit akarok mondani. - Én, szeretném benyújtani a…

- Felmondását? - fejezte be a mondatomat, amolyan kérdésképp, amire csak egy apró bólintással jeleztem, hogy rátapintott a lényegre. A földet gazdagítottam tekintetemmel és vártam, hogy Dr. Ryu megtörje a csendet.
- Elutasítva - jelentette ki egyszerűen, mintha ezzel megakadályozhatna. Ezt beadtam, már csak alá kell írnia. Tudtam, hogy nem fogja megtenni, így mint aki beletörődött abba, hogy itt kell maradnia visszabotorkáltam az asztalom mögé, majd előkészítettem a tervemet. Megírtam a több példányos elszámolásokat, majd közéjük csúsztattam a felmondásom is. Ismertem már annyira az öreget, hogy csak átolvassa az elsőt, majd aláírja az összeset, így biztos voltam a dolgomban, és elégedett, mikor az utolsó papírt is aláírta. Elvettem tőle a tömböt, majd kihúztam belőle az engem érdeklő papírt, amin ott díszelgett a friss tinta, aminek olyan bódító illata volt jelen pillanatban. Talán a szabadság érzete váltotta ki ezt belőlem. Megmenekültem a pokolból, hála a doki figyelmetlenségének. Kirohantam a recepcióhoz, majd leadtam a papírok egyikét, a másikat megtartottam. Nálunk ez így ment, ezzel már fel is mondtam. Ki is írtak a dolgozók közül, a végkielégítést is napokon belül utalják. Kiléptem, otthagytam a biztosat, a pénzkereseti lehetőségemet, amiért évekkel ezelőtt csatákat vívtam. A sors iróniája, hogy amilyen nagy harccal szereztem meg az állást, ugyanolyan nagy csata elválni is tőle. Nem éppen a legjobb módszerrel értem el a célom, amiért a bűntudat mardossa az egész testemet, de jelenleg egy dolog izgat: utazhatok a fővárosba, ahova mindig is el akartam jutni, legalább egyszer az életben.