1. Fejezet - Első benyomás

“Amire pár perc után egy komment is érkezett”

Egy SHoSeok néven kommentelő fiú volt, a képe alapján. Eleinte nem gondoltam mire akar kilyukadni, egészen a kis üzenet végében lévő link megnyitásáig. Egy felhívás volt, egy versenyre, amiben csapatokban kell indulni, a debütálás reményében. Felvillant a kép, hogy kicsi korom óta énekes és táncosnő akartam lenni, szerettem előadni amit tudok, és most lett egy lehetőségem. Írtam is a fiúnak, hogy benne vagyok, próbáljuk meg, mire egy csomó smiley-val tudatta velem, hogy mennyire örül.

- Tudod mennyire örülök? Te leszel az utolsó tagunk, és meg is vagyunk! - írta végül  az emoji-hadsereg végére. Beszélgettünk még egy ideig, kiderült, hogy ő is anyang-i, így egy találkozót is egyeztettünk. Mérhetetlenül izgultam, nem tudtam mire számítsak ettől a fiútól, meg úgy ettől az egésztől. 

Két hétig izgultam, két hosszú hétig pakolgattam a főnököm iratait egyik asztalról a másikra, főztem a kávét, kilötyköltem, szétszórtam a papírokat, sőt egyszer volt olyan, hogy mindent egyszerre rontottam el. Nem voltam biztos a dolgomban, nem tudtam, hogy akarom-e ezt, vagy inkább éljem szürke hétköznapjaimat, mint eddig, legyek észrevétlen, és ne tudjon rólam a szomszéd nénike se. 

Ma volt a találkozó, pontban este hatkor az egyik közeli parkban. Nem éppen gondoltam bele, hogy mennyire lesz sötét már akkor, így mikor kiléptem a házam ajtaján, egy egész szilvásgombócot nyeltem le egészben, legalábbis én úgy éreztem. Az utcák kihaltak voltak, senki nem járkált rajtuk, így igen könnyen kiszúrtam a távolban ácsorgó fiút. 

- SHoSeok? - szólaltam meg a háta mögül, mire láttam rajta, hogy picit megijed, majd megfordul. A közvilágítás által láthattam sötét szemeit, és szőkére festett hajszálait, ahogyan az apró fényfoltok csillanást hoznak létre benne. Hatalmasra nyitotta a szemeit, a szája is elnyílt egy kicsit, mire csak kuncogni tudtam. 

- Ennyire szarul nézek ki? 

- Ja nem, csak meglepődtem.

Ez is jól indult. A hidegre való tekintettel betértünk egy kávéházba, ahol a néni még kedvezményt is adott, mivel párnak gondolt minket. Mi meg minek fizettünk volna többet, ha így olcsóbban megoldhattuk az egészet.

A kis üzlet barna és fekete színt öltött magára mégsem volt komor vagy lelombozó. Fából készült apró asztalok terítették be a teret, amik körül fekete székek voltak. A falon feliratok, a falapokon itallapok terültek el, mi pedig helyet is foglaltunk az egyik, az ablak melletti üres helyen.

- Szóval, a többiek nem jönnek?- kérdeztem rá, remélve, hogy ezzel elindíthatom a beszélgetést. Sikerrel is jártam. 

- Ők nem anyangiak, mindenfelé laknak. - Egymás szavába vágva ötleteltünk, hogy hogyan szerezhetnénk ide a  tagokat, de a vége csak egy hatalmas nagy katyvasz lett. Kikötöttünk a kisállatoknál, illetve a hányinger okait is átvettük, bár ebben már közre játszott az agyunkba szállt soju is. A pincérnő elég aktívan töltötte a munkaidejét, hála nekünk, de legalább mindenkinek jó volt. Ő nem unatkozott, mi pedig jó éreztük magunkat. 

- Amúgy, te tanultál énekelni? - kérdezte felvont szemöldökkel. Csak kuncogtam rajta, már a hasamat fogtam, mikor kicsit bekomolyodott. Részegség fokozatai, második fokozat, vagy inkább harmadik, körülbelül ott mozoghattunk már. Idióta kérdésekkel bombáztuk egymást, amire a legnagyobb ellenkezés nélkül válaszoltunk is egymásnak, mintha csak az időjárásról lenne szó.

- Tudod, rájöttem, hogy se a csirke, se a tojás nem volt előbb, mert először a kakas volt. A kakas - emelte fel a mutatóujját, ezzel nyomatékosítva az előbbi mondandóját. Kótyagos feje, és csukló hangja nevetésre késztetett, ami a többi vendéget inkább szörnyülködésre. Egész lavinát indítottunk.

- És honnan van a kakas? - kérdeztem szinte már röfögve a nevetéstől, mindezt egy kulturált kávézóban, szinte telt ház mellett.

- A kakas - akadt el a szava, nyelt egyet, majd hangosabb hangnemre váltott. - Emberek! Honnan van a kakas? - fordult körbe, mire csak fél perces síri csend után mindenki visszatért a témához, amit Hoseok sikeresen félbeszakított. Voltak akik rólunk beszéltek, nekik minden bűntudat nélkül felmutattam a középső ujjamat. Ma este eléggé megbarátkoztam vele. 

Egy elvitelre kért soju társaságában kötöttünk ki az egyik közeli parkban, de, hogy melyikben, azt a kutya se tudja, de nem is izgat. 

A sötét éjszakában a fák csak susogtak a hidegen fújó széltől, ami, habár tavasz volt, pár levelet és frissen kihajtott virágot leszakított a gazdatőről, majd a sárban úszó föld martalékává tette. Csend volt, mindenki aludt, az egész parkban csak a mi vihogásunk hallatszott, illetve Hoseok ritka rossz viccei, amiket állítása szerint eddig mindenki viccesnek talált. Lehet csak azért, mert mindenki csak részegen hallotta őket, bár ez mellékes. Miután megittuk a maradék alkoholt is, ami a birtokunkban volt idióta tánclépéseket mutogattunk egymásnak, aminek végkifejlete egy sárfürdő lett a részemről. Hangosan felsikítottam, mire a mellettünk lévő ház egyik ablakából hangok csapták meg a fülem.

- Lehetne, hogy nem most fekteted meg a barátnőd, taknyos kölyök - ordítozott egy férfi, majd bevágta az ablakot, mi pedig öntudatunkon kívül ismét csak vihogtunk. Minden részeg ezt csinálja, és ebben mi sem vagyunk kivételek.

- Szerintem haza kéne menni - jelentette ki, majd felkelt, és megfogta a kabátom, majd elkezdte felvenni. Miután visszaszereztem tőle, és odaadtam neki a sajátját, közölte, hogy nem hagyhatja, hogy egy lány egyedül mászkáljon az utcán, így elkísér. Mikor mindent felszedtünk a rozoga padról elindultunk, majd mint valami autó az oszlopnak, úgy ütközött a fejemmel a gondolat, hogy nem tudom merre lakom. Balra, vagy jobbra, lehet előre, vagy hátra kéne induljak, egyszerűen fogalmam sem volt arról, hogy hol lehetek. Az utcát jelző, az előttünk álló ház falára feltűzött tábláig meg egy józan vak is ellátna, de én részegen aligha jutnék valamire. Elővettem a papírjaimat, majd elkezdtem nézegetni őket, remélve, hogy a közelre való látásommal semmi baj, hát tévedtem. A saját nevem kiolvasása nehezemre esett, de ezen csak vigyorogtam, majd Hoseok körülbelül az enyémmel megegyező fejére pillantottam.

- Hoseok te tudsz olvasni?

- Ki az aki nem? - nevetett, majd elvette a kis kártyát, hosszasan elemezni kezdte. - Hallod, téged - akadt el - hogy hívnak? Nem látom! - forgatta a kezében a lakcímemet igazoló iratot. 

Fél óráig ültünk ott a földön, már félig bóbiskolva, mikor Hoseok annyit mondott:

- Én tudom hol van a házunk, de a kulcsot nem tudom használni - kuncogott, és mi csak ott ültünk tovább a földön, mert a padot inkább a cuccaink tárolására használtuk.