Prológus

A nap süt, az emberek nyüzsögnek, pedig nem is nagy városról beszélünk. Anyang. A város, ahol születtem, a város, ahol leéltem 20 évemet, és a város amit ennyi idő után elhagyni készülök. A még hideg tavaszi levegőben szálldosó szellő fésülgeti a hajamat, miközben egy-két másik emberrel megcsalva engem szaladt a dolgára.

 A parkban ücsörögtem, ahol régen apával ültünk mindig, és a bátyámmal Na Summal. Annak is már tíz éve, hogy elmentek. Apa alkoholista lett, miután a főnöke kirúgta, a mérgét az alkoholnak panaszolta el, de dühének végeláthatatlan veleje rajtunk csattant. Anyával sokat veszekedtek. Még csak tíz voltam, egy tíz éves kisgyerek, aki azt hallgatta egész nap, hogy az anyját veri az apja. Na Sum ekkor volt tizenhét éves. Mindig megvédte anyát, de aznap nem volt otthon. A ház egészében csak anya keserves sikításai, és segélyért való szüntelen könyörgése hallatszott. Én pedig csak tehetetlen zokogtam. Aznap este, apa megerőszakolta anyát, közben utcaszélinek nevezve őt, és a fejéhez vágva mindent ami történt. Azt, hogy kirúgták; azt, hogy nincs pénze piára; azt, hogy nem képes kielégíteni a férjét sőt, még azt is, hogy nem volt képes neki normális gyerekeket szülni. Megvádolta azzal is, hogy nem az övéi vagyunk, hanem anya megcsalta. Bárcsak így lenne...

 Szétnéztem, nem volt senki más a környéken, így nyugodtan elmélkedhettem tovább, pont mint mindig, akár egy beakadt lemez. A fejemben sok-sok mondat, történés szálldosott, de végül mindig ott kötöttem ki, mikor a bátyám hazaért. Én a szobámban ültem, nem mertem mozdulni. csak pár mondat volt, majd csupán egy ajtócsapódás és síri csend. Minden elhallgatott, csak a falon csüngő óra volt képes arra, hogy hangot adjon ki, mégpedig az éjfél kongó hangját.

  Kivánszorogtam, csoszogva a pici papucsomban, ahol anya földre hullott teste feküdt, míg a testvérem órája az ajtóban hevert. Anya rendőr volt, és sokat mesélt nekem a nyomozásokról, így nem nyúltam semmihez. Gondoltam jobban teszem. Csak magamhoz öleltem anyát, habár át sem értem a kezeimmel a testét. Szája lila volt, cserepes, ruhája megtépázott, a föld körülötte véres, a szemei pedig, mint aki szellemet látott, úgy guvadtak ki. Sírtam, zokogtam, a nevét kiabáltam, de semmi nem történt. Ugyanúgy feküdt ott, én pedig ott ültem mellette.

 Észre sem vettem a fejemben tárolt nagy albumom nézegetése közepette, hogy egy apró könnycsepp hagyta el  a szemem, végigfolyva a sminkkel takart arcomon, ahonnan a kezemre pottyanva ívódott a bőrömbe. Szipogva, visszatartva a további sós cseppeket birizgáltam a felsőm alját. Csak mosolyogtam a saját nyomoromon, mikor megláttam, hogy elengedte a varrás. Hát igen, az árvaházban nem épp az új ruha hiánya volt legnagyobb probléma.

- Nézzenek oda! De rég láttalak - huppant le mellém egy velem egykorú fiú, akit még az árvaházból ismertem. Ízléses ruhákat viselt, szinte éreztem a rengeteg pénz szagát, amit ráköltött arra a zakóra, nem is beszélve a zselézett, ápolt hajáról. Kár, hogy ezek mellé gőg és felsőbbrendűség is társult.

- Mit akarsz Kyungseok? - Nem néztem rá, se az őt kísérő barátaira, csupán a földet bámultam magam előtt, melynek egyszerű semmisségét néha megrondította egy-két elhaladó járókelő.

- Mi az, nem örülsz? Pedig annyit kerestünk téged - tárta szét a kezeit, feltételezem ölelést várva, amit persze egy egyszerű mozdulattal kikerültem, felálltam a padról, majd elsiettem. Még hallottam, ahogy összenevetnek, nyilván a ruházatomon kacagtak ilyen jóízűen, hisz ők legalább egy chaebol szintjére voltak kicsípve, elvégre őket mind örökbe fogadták. Elég jó módú családokhoz kerültek, míg engem a saját nagyszüleim dobtak be oda. Nem kellettem senkinek.

 Amint hazaértem a szokásomhoz híven pici lakásomban ügyködtem, takarítottam, és mint mindig énekeltem és táncoltam, majd feltöltöttem a videót különböző megosztó oldalakra, egy kis pénz reményében. Pont mint mindig...feltöltöttem egy videót, amire - szokatlan módon -  pár perc után egy comment is érkezett...