“Ahova mindig is el akartam jutni, legalább egyszer az életben”
Hoseokkal a kávézó előtt találkoztunk pontban két órával a vonatunk indulása előtt. Vettünk elvitelre kávét, illetve flakonos innivalót is, majd elindultunk a buszmegállóba, hogy még időben odaérjünk az állomásra.
Másfél órán belül már az egyik kabinban ültünk, ketten a hat személyes fülkében. Legalább kényelmesen elfértünk. Alighogy elindultunk, máris megálltunk egy hosszabb időre, mivel az ország déli feléből érkező járatok átszállást tartottak. Eddig, egy megállóig tartott a kettőnk közös magánya. Három hangosan vihorászó, velünk egykorú srác lépett be, a legmagasabb pedig helyet kért tőlünk, mire Hoseok csak mosolyogva bólintott. Mind leültek, miután a csomagjaikat felpakolták a tartókba, ezzel is helyet felszabadítva. Mind vékonyak voltak, tökéletes vágású szemekkel, és mint később kiderült jó humorral is meg voltak áldva mindannyian. Kettő biztosan, a harmadik csak ücsörgött, és mosolygott néhány viccen, hacsak nem ő mesélt a többieknek. A szőke fiú még angolul is próbálkozott, amiben a morcos segített neki, pontosabban, ha nem volt jó amit mondott, akkor nevetett. A legmagasabb egy idő után elaludt, csak a szuszogása hagyta el testét az út háromnegyedében. Hoseok vigyorogva nézett ki az ablakon, pont ahogyan én is tettem. Nem adtuk tudtukra, hogy zavarnának, azt sem, hogy tetszene amit csinálnak, így folytatták.
- Minhyuk hyung! - szólalt meg a komor arckifejezésű fiú. A név hallatán Hoseok szemei kétszeresére nőttek, először rám nézett tátott szájjal, amin csak nevetni tudtam, majd feléjük fordult.
- Lee Minhyuk? - mutatott a szőkére, mire az delfinhangot utánozva kezdett el nevetni, nyilván rájött, hogy mire utal Hoseok. Ők a csapatunk tagjai.
Először a velem utazó fiú mutatkozott be, majd a szőke kilétének tudatában az antiszociálisnak is titulálható mutatkozott be először. Ő lenne Lim Changkyun, a maknae. A többi kabintársamhoz képest alacsony volt, nálam viszont magasabb, jóval. Mosolynak jelét sem mutatta az ismerkedés közben, csak komoran ült és hallgatott. A barna haja tipikus koreai hajstílusnak megfelelően, tökéletesre vágva nőtt a fején. Az apró szálak pedig eltakarták a szemeit.
Minhyuk bemutatta nekünk röhögőgörcsével küszködve az éppen hortyogó harmadik tagot, ám csak annyi jött ki a száján, hogy ő Chae Hyung… Innen Hoseok folytatta, elmondta, hogy ő ezek szerint Chae Hyungwon lenne, a harmadik gwangju-i. Minhyuk volt egyértelműen a legszínesebb egyéniség a csapatban, ami meglátszott az öltözködésén is, nem csak a viselkedésén. Színes ruhákat viselt, ellentétben a másik két új ismerőssel, akik a fekete és fehér ruhadarabokat részesítettek előnyben. Hoseokot, mint ennek az egész csapatnak a szervezőjét mindenki ismerte, így én következtem.
- Ő itt a nyolcadik - mutatott rám, ezzel bemutatva a két ébren lévő utasnak - Park Na Ri.
Biccentettem egyet mosolyogva, majd ők is ezt tették. Minhyuk, azaz a szőke hajú a lábával kezdte el piszkálni az alvó barátját, aki csak elfordította a fejét és aludt tovább karbatett kezekkel.
- Amióta ismerem csak alszik! - panaszkodott Changkyun. Ide-oda ingatta a fejét, és ciccegő hangot adott ki. - Minhyuk, hány percig volt eddig ébren, amikor velünk volt?
- Öhm… - vakargatta a fejét a kérdezett, gondolom fontolgatta a válaszát, vagy számolgatott, majd kimondta:
- Közel nulla.
Mindenki röhögni kezdett, amire végre felkelt a medve is a téli álmából. Tiszta kóc volt a haja, a szemei pillanatokon belül újra leragadtak, amiket a kezével próbált megakadályozni. Dörzsölte, vakarta, még pofozgatta is magát, amiben a mellette ülő Minhyuk örömmel segített neki.
- Chae Hyungwon őméltósága! - mutatott rá, majd felénk kapta a tekintetét, miközben kétszeres lassításban megtette ugyanezt az érintett is.
- Hyungwon ő itt Na Ri, ő pedig Hoseok, tudod Shin Hoseok - próbálta rávezetni a félkómás fiút a lényegre, azonban még szerintem a helyszín sem jutott el a tudatáig. Mire rájött, hogy miről van szó és, hogy mi kik is vagyunk, már bőven az utolsó állomás felé tartottunk. Mikor leszálltunk kicsit sem voltunk feltűnőek. Hoseok, a kidolgozott felsőtestével egy izomtrikóban, Hyungwon a magasságával és a szép arcával, Minhyuk az arcára ragadt mosolyával vonta magára a figyelmet, mi pedig Changkyunnal csak ballagtunk utánuk. Ő komor arccal nézett előre, én pedig a soha nem látott helyet kémleltem. Annyi szépet mondtak a fővárosról, az itteni emberekről, a sok látnivalóról arról, hogy ez a hely mennyire más, de itt sem láttam semmit, ami különleges lenne. Széttört üvegek a kukák mellett, félredobált zacskók, és dobozos üdítők is fellelhetők voltak az utunk közben.
- A franc! - szisszentem fel, mikor megéreztem, hogy valami nem éppen szilárd dolog van a lábam alatt. Igen, az amire ilyenkor senki sem számít, elvégre ez egy vonatállomás. Kutyaürülék. A fiúk megálltak, majd alig bírtak a nevetésükkel, mikor meglátták, hogy mi váltotta ki belőlem az előbbi igen nőies felkiáltást.
- Adjak zsepit? - kérdezte Hoseok, mire csak ránéztem, a lehető legszúrósabb tekintetemmel, majd felhúztam az orrom, akár egy macska.
- Inkább add a kezed! - szótlanul felém lépett, hogy megkapaszkodhassak benne, míg letisztítom az eddig szinte tökéletesen fehér sportcipőmet, amit a napokban szereztem be.
- Nézz a lábad elé, nem olyan érdekes egy pályaudvar - jegyezte meg Changkyun, mire csak egy dolog futott át az agyamon. Hány éves is ő?
- Changkyun, te mikor születtél?
- Kilencvenhatban, miért? - kérdezte semmitmondóan. Nem tudtam rajta kiigazodni. A vonaton párszor mosolygott, alig nevetett, mindig csak komoly volt. Idősebbnek gondoltam, erre kiderül, hogy még nálam is fiatalabb.
Mi a nyugati oldalon szálltunk le, így időbe telt, míg Minhyuk telefonja segítségével megtaláltuk a megfelelő sínt, ahova a találkát beszéltük. Megálltunk az egyik oszlop előtt, majd minden kicsit is felénk igyekező embert leállítottunk, hogy nehogy elszalasszuk őket. Azt hittük, hogy mi vagyunk rossz helyen, háromszor ellenőriztünk mindent, majd mikor már végleg feladtuk, akkor pittyegett egyszerre mindenki telefonja. A csoport.
- Ah, minket keresnek ketten is. Hyunwoo pedig a vonatállomás kijáratánál vár a kocsival - közölte a mindenki által látott tényeket Minhyuk, talán magában tudatosította ezzel, nem tudom. Elkezdtünk tanakodni, hogy mégis hogyan magyarázhatnánk el a két kóválygónak, hogy merre vagyunk, de az a helyzet, hogy egyikünk sem volt valami jó ebben. Csak álltunk, és vártunk. Eszembe jutott, hogy kiabálni kezdem a fiúk neveit, de ezt elvetettem, mert azért egy kevés büszkeségem még maradt, bár nagyot estem a saját szememben a főnököm átverése után. Azóta csak imádkozni tudok, hogy ne jelentsen fel, mondván csalással szereztem engedélyt. Az nem kicsit lenne kínos, és nem picit lenne macerás a helyzet.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése