“ismét kopogtattak”
- Még egy pillanat - szóltam ki ezúttal én, majd vissza is fordultam az előttem álló fiú felé. - Kihyun, csak mondd!
- Jagiya, lennél kimondva is a barátnőm? - belepirult a mondatba, és a bézs szőnyeg kócos szálait rendezgette a szemeivel, kár, hogy a munkája láthatatlan maradt. - Tudod, csak egy válaszlehetőséged van - tért vissza belé pillanatok alatt az önbizalom, vagy talán az önmagára és a tervére való büszkeség ült ki az arcára, nem tudom.
- Mit is mondhatnék, igen?! - ugrottam az ágyról egyenesen a nyakába. - De, ugye tudod, hogy a versenyben való helyünkkel játszunk éppen? - motyogtam a nyakának.
- Van még pár kiadó Dél-Koreában, nem? - fordult velem egyet. A fejét a nyakamba temetve adott finom, édes puszikat. Egyre csak haladt felfelé, majd szemeit az egyémekre vezetve sötétedtek el az övéi.
- Na Ri - szólított meg rekedt hangon - itt aludhatok veled - kezdett el balra-jobbra ringatni engem, miközben remek színészi tehetségét bevetve lettek íriszei a régiek és a pupillái akár a macskáé; fénylettek. Addig-addig csinálta ezt és kéregetett, hogy rábólintottam, majd az ajtóhoz siettem, hisz már percekkel azután jártunk, hogy kértünk még egy pillanatot.
- Boneul?
- Na Ri, beszélhetnénk? - nézett be a szobába a vállam felett, mire én utat engedtem neki és követtem. Kihyun a kis asztalkánál ült és kíváncsian mérte végig a vendégünket. - Ő is itt lesz? - kérdezte. - Nem lehetne négyszemközt? - topogott az idegességtől.
- Nem nagyon vannak egymás előtt titkaink, de ha nagyon zavar, akkor elküldhetem - ajánlottam fel, ekkor viszont az érintett megdobott egy díszpárnával. - Na ide figyelj Yoo Kihyun, ezért még számolunk! - grimaszoltam felé, majd befordítottam a székkel a fal felé, és ráraktam a fülesem, amiből maximum hangerőn szóltak a számaink. Akkor éppen a közös dalunkat, az Ex-girl-t játszotta a telefonom. - Nyugi, ha meg is fordul megnyugtatlak, egyáltalán nem tud szájról olvasni - legyintettem a fiú felé, majd leültem a váratlan látogatóm mellé és vártam, hogy miért jött ide önszántából és miért nyílna meg pont felém, aki csak ma érkezett ide.
- Tudod, sokáig gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, hogy ennyire szimpatikus vagy, de most rájöttem. Na Ri, én voltam a szobatársad a Seoyung Child House-ban, még mielőtt örökbe adtak volna. A második emeleten rohangáltunk mindig és állandóan rajta is kaptak minket - bólintottam, hogy folytassa. A mosoly, ami közben a szám szélén kezdett kialakulni, olyan nosztalgikus érzéseket ültetett belém. Keserű volt, fájdalmas, mégis boldog, hisz a lány, aki két évig boldogított, most itt van előttem. - Szeretném, ha mesélnél, mi volt azután, hogy elvittek? Voltak barátaid? Ismersz lakókat az otthonból? - kérdezgetett felpörögve, kíváncsi szemekkel és felfelé görbülő szájjal. Megráztam a fejem, mondván minden kérdésére “Nem” a válaszom.
- Mi volt azután, hogy elvittek téged? Rémálmaim, folytonos verések, a volt igazgató halála nem sokkal a távozásod után. Na az, az volt, ami miatt minden megváltozott - sóhajtottam. - A tanári kart leváltották, még Jigee nénit is, aki annyit védett minket. A környékben szinte minden árvaházat bezártak, mert annyi pénzt ölt az új igazgató a marketingbe, hogy mindenki ide akarta hozni a gyermekét. Nem kellett volna. Mindenki verte a kisebbeket, én pedig hiába voltam nagy, mégis kisebb voltam a fiúknál, így alul maradtam.
- És mi lett Choi asszonnyal? Őt is elküldték? - érdeklődött.
- El, bár eredetileg maradt volna, viszont az igazgató úgy ítélte meg két nappal később, hogy mennie kell, így késő este az utcára dobatta. Utána szárnyrakelt néhány pletyka, miszerint nem élte meg a másnapot, de voltak akik szerint vidéken kezdett új életet, vagy valahol Incheon környékén. Azok a lakók, akiket te is ismertél még, csak afféle “busani csoda” néven emlegették őt és várták, hogy feloldozza őket innen, de nem jött el - ecseteltem sorra a száraz tényeket, amikkel akaratomon kívül lomboztam le magamat, illetve őt is.
- És mi lett utána? Téged is örökbe adtak, vagy maradtál? Mit dolgoztál eddig? - váltott témát, mintha csak tudta volna, hogy nincs több mesélni valóm arról a pokolhoz hasonlító helyről.
- Nem vitt ki senki, csupán a korom - legyintettem - , aztán meg asszisztens voltam az orvosnál. Dr. Ryu Anyang főorvosa volt, legutóbb itt Seoulban láttam dolgozni a klinikán.
Fél óra is eltelhetett, ameddig nem fogytunk ki a szóból és csak csacsogtunk az otthonról, arról, hogy mi volt vele; hova került, jó sora volt-e, tényleg mindenről.
- Jézusom, mennem kell. Késő van, és én holnap kettőkor már kelek, mert plusz órám van. Koreaiul tanulok - ölelt át, majd szaladt ki az ajtómon.
- Szóval szarul tudok szájról olvasni? - dugta ki a nyelvét, miközben összefonta a kezeit maga előtt.
- Miért, tényleg nem tudsz - vontam vállat és elfordultam. Gondoltam az ő fegyverével támadok, amit olyan sokszor bevetett már ellenem. “Akkor most nem törődöm veled, békélj meg magadtól”, valahogy így írnám le ezt a viselkedési formát. A tervem bevált, ugyanis pillanatokon belül egy test csapódott nekem és két, az enyémnél nagyobb kar ölelt át.
- Na Ri, én tudok szájról olvasni - suttogta - sőt, én túl is megyek ilyen közemberi dolgokon - vett egy nagy levegőt - , mivel én remekül olvasok szájról - húzta az agyam a hatásszünet kivárásával, amit én egy szemforgatással díjaztam - érzelmeket.
Ennyi kellett nekem, hogy megfordulva a karjai közt a szemébe nézzek és kissé megfutamodva ragadjak le a sötét tekintetben.
A csókja vad volt, irányító és erőt sugárzó. Életéért remegő vadként adtam át magam a mozgó ajkaknak, melyeket a tarkómra vándorolt kezei segítettek abban, hogy menekülni se tudjak tőlük; ők voltak a kopók. A hűséges ebek, akik mindig készségesen álltak szolgálatba, ha a főnök üzent nekik valamit. A fogai közé vette az alsó ajkam, majd kezdte el kínzóan lassan kezdte húzni azt maga felé, a kellő távolságban pedig elengedte, és végignézte, ahogy halk hangot kiadva visszacsapódik a helyére. Az ő ajkai is fel voltak puffadva - éreztem, az enyémek is - , szinte véresen vörösek voltak, nemúgy mint a szemei, amikben még mindig valami sötét, talán vágy lakozott.
- Na, érzelem-kritikus uraság, mit tanácsol, mit tegyen a páciense?
- Leginkább adjon többet és többet ebből.
Percekkel - fél órával később - az ajtó halknak készült, ám hangosra sikeredett becsapódására kaptam fel a fejem. Mikor konstatáltam, hogy csak Kihyun érkezett meg a tusolásból, akkor a tervezettnél unotabban sóhajtottam fel. A fejem visszaejtettem a párnára, mintha semmi érdekes nem történt volna, pedig mennyi-mennyi történés játszódott le abban a pillanatban. A szívem mintha dörömbölt volna, és azt akarta volna elérni, hogy kiengedjék a kalitkából, amibe zárták őt. Az agyam azon kattogott, hogy mennyire másnak érzem a szituációt úgy, hogy Kihyun, mint a barátom fekszik majd mellettem, minthogy Kihyun, mint egy barátom aludjon velem. Nagyon, nagyon más az egész helyzet. Érzelmesebb, sokkal többet érő, számomra biztosan.
Egy erős, finom tusfürdő illatú kar vetődött át a derekamon, majd a gazdájához tartozó fej a nyakamba fúródott.
- Jagiya - puszilgatott - nem akarok ellened lenni - váltott át aranyos hisztibe, amitől kacagnom kellett és felé fordulva pislogtam rá, ő azonban rám sem nézett, mivel már szuszogott is, kivételesen ő az én mellkasomhoz bújva, nem pedig fordítva.
“ - Várj meg idekint, elintézem egyedül is - adtam át a kabátomat Kihyunnak, aki sóhajtozva bár, de kint maradt, míg én bementem az orvoshoz az ellenőrzésre.
- Üdvözlöm! Dr. Ryu erre van, jöjjön! - intett a kezével, hogy kövessem, egészen egy fehér függönyig. - Itt is van a doktor, viszlát! - tipegett vissza az asztalához.
- Jó napot doktor úr! - A mondatom kezdetén még volt egy kicsi életkedv a hangomban, azonban azt az arcot látva az a kevés is elszállt belőlem.
- Szervusz Na Ri! Reméltem, hogy találkozunk még a kis akciód után - dobta le az asztalra az aktáimat, amiken az eddigi össze orvosi adatom szerepelt. - Nem hitted, hogy megúszod, ugye?
- Én ne-nem go-gondoltam - dadogtam.
- Gondolom a kedves kis barátod nem tud arról, ami miatt kikerültél abból a putriból - nyeltem egyet a tények igazságára gondolva. - Nem venném a szívemre, ha megtudná véletlenül - vigyorodott el - , persze mint mindennek, ennek is van egy megoldása - tette le a tollat is a kezéből, melynek útját a szemeimmel végig is kísértem, egészen addig, míg legurulva az asztalról egészen a lábaimig gördült. - Csak megint meg kéne tenned kicsi Na Ri, csak még egyszer, aztán ismét, majd mégegyszer - sorolta a végtelenségig a tervezett alkalmakat.
- Nem, ne-ne-nem. Biztosan nem! - tiltakoztam. Nem akartam megint az lenni, aki voltam, aki miatt szégyenkeznem kell, ha a múltamról van szó.
Eszembe is jutott a nap, ami miatt kikerültem abból a pokolból, hogy egy újabb, talán méginkább pokolibb helyre kerüljek: hozzá.
A szokásos orvosi vizsgálatra mentünk éppen, Dr. Ryu rendelőjébe. Én következtem, és szokásomhoz híven kissé félénken léptem be hozzá, mivel mindig is ijesztőnek tartottam őt, nagyon is.
- Kicsi Na Ri, azt is! - mutatott az árvaház trikójára, amely a fehérneműnk részét képezte. Nem akartam megtenni, így úgy tettem, ahogy Jigee néni mondta, és ellenkeztem. Hevesen ráztam a fejem, ezzel viszont csak előcsaltam a vadállatot a barlangjából és elértem, hogy közel jöjjön hozzám, majd könyörtelenül alázzon meg az orvostan-hallgató egyetemisták előtt, és dühösen tépje szét az egyenruhám rajtam maradt részét.
- Majd megtanulod, hogy egy férfinak nem mondunk ellent, kicsi Na Ri! - ordítozta.”
- Na Ri! Na Ri! - rázogatott Kihyun, azonban fejemben még mindig Dr. Ryu képe jelent meg, ahogyan önelégült mosollyal a száján veszi vissza a nadrágját és hagy bent az orvosiban, már egyedül, mivel a tanoncok segítségnyújtás helyett inkább otthagytak vele… magányosan.
- Hagyjon békén! Eresszen! - lökdöstem le magamról az óvó kezeit, szinte zokogva, azonban nem minden csepp könny volt, volt köztük verejték is a kínzó álomképek hagyatékául.
“- Kicsi Na Ri, ugye nem akarod, hogy a kedves barátod megtudja véletlenül, hogy hogyan is kerültél ki a Seoyoung-ból?”
- Kihyun - fogtam meg a kezét - ne haragudj rám - szorítottam erősebben - , én…
- Dr. Ryu mindent elmondott nekem - szakított félbe egy olyan mondattal, ami mindent, de az égvilágon mindent megváltoztatott.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése