36. fejezet - Ismeretlen ismerős

“...közel állt hozzám és Kihyunhoz is, túlságosan is.”

- Ki-Kihyun - dadogtam a számra tapasztva a kezeim, miközben nem tudtam levenni a szemem a temérdek holmiról, ami a táskában hevert. Fényképezők, objektívek, és a kész fotókat tartalmazó borítékból kikandikáló képek, melyeken Kihyun és én szereplünk, nem kicsit korhatáros kiadásban.

- Mi az Jagi? - érkezett meg még mosolyogva, azonban a bőröndre pillantva lehervadt a vigyora. Szó nélkül kiöntötte a képeket az ágyra és egyesével vizsgálta meg őket. Egy közös volt mindben: mi ketten szereplünk rajta, ráadásul úgy, hogy abból tisztán levehető legyen, hogy nem csak barátok vagyunk.

Mialatt ő tanulmányozta őket én csak remegő lábakkal álltam az ágy mellett. Egyre nehezebb volt az állás, gyenge is voltam a sok remegéstől, na meg a sokk is temérdek mennyiségben zúdult rám pillanatok alatt. Le akartam ülni én is, azonban inkább ágyra esésnek mondanám azt, amit elkövettem. A könnyeim potyogni kezdtek és egyre csak átvették felettem az irányítást. Már nem is láttam semmit a fátyoltól, mikor két erős kar fonódott körém, és nyugtatni kezdett.

- Shh, a képek nálunk vannak Jagi, nem lesz semmi baj. - Elszólta magát…

Hiába mondott bármit is, nem hatott rám semmi. Csak a mellkasába mélyedve sírtam, miközben magamban már a sírom ástam. Ki tudja mennyi másolat van róluk, akár egy apró pendrive is veszélyforrás lehet. Tudtuk, hogy kockázatos bevállalnunk egy kapcsolatot a körülmények miatt, azonban megtettük. A hálószobánk titkait azonban nem féltettük, pedig ott voltunk a legsebezhetőbbek.

Magamat hibáztattam, ha nem mondok igent akkor, ha nem nyitom igenre a szám soha, és mindig csak elutasítok most nem lennénk itt. Biztonságban lennék a versenyben, mialatt elveszíteném az ölelő karokat, amik kétszerannyit érnek nekem. Neki viszont ez a verseny sokat jelent, nagyon sokat, én pedig egy senki vagyok ahhoz, hogy ezt elvegyem tőle.

Nem szóltam hozzá, a könnyeim beszéltek helyettem. Pedig én szólni akartam, véget vetni ennek, még ha én közben lándzsákat is kapok a szívembe minden egyes pillanatban.

Eltávolodva tőle a kezembe vettem én is egy fotót. A kamera mögött lévő ablak világította csak be a szobát, így az holdfényben úszott, ezzel felfedve sok, csak a rejtekben előtörő apró titkot. Azon az estén készült, még Berlinben. A képen éppen egymás ajkait faljuk mohón, egyre és egyre többet akarva. Én az egyik kezemmel Kihyun tarkójába kapaszkodom, míg a másikkal a lepedő puha anyagába fojtom az érzelmeim. Az ő kezei viszont engem fedeznek fel épp, így a köztünk lévő apró, azonban sokat mutató távolság minden porcikámat felfedi.

Eddig, mint valami mennyei élményre, úgy gondoltam vissza arra az estére, most viszont undor költözik belém minden egyes pillantás vagy gondolat után. Az az éjszaka a miénk volt, csak a miénk, most viszont már nem titok, mivel az a rejtély, melynek hárman tudják a megfejtését, az már többé nem talány, hanem közszemlére tett tény, akár egy múzeumi ereklye.

- Jagiya. - A hangja simogató volt, nyugtató, mégis fájt hallani. Marcangolt belülről, amiért így hív, azért, mert többé nem teheti majd. Szeretnék neki adni mindent, megérdemli, azonban a mindenhez kell valami, ami eláll az útból, ez a kérdéses dolog pedig én vagyok. Ha félreállok ő továbbmehet és megszerezhet mindent, mert a Monsta messze jobb a többi debütálásra készülő bandánál a versenyben. Ez az, amit én nem vehetek el tőle; az öröme.

- Kihyun, én mondani szeretnék valamit - kezdtem bele, mikor sikerült egy kis erőt vennem magamon. Igaz, a sós cseppek már marták a szemem, mely már vörösebb volt a vérnél is, de folytattam. Nem akartam megtörni előtte. Játszani akartam, titokzatos lenni, akár egy álarcosbálon; hazudni. - Szeretném, ha te és a fiúk megnyernétek a versenyt. Ehhez viszont az kell, hogy…

- Felejtsd el! Ki ne merd mondani!

- Szakítani akarok - szűrtem a fogaim közt a szavakat, mivel a sírás határán kötéltáncoltam, fogselyemnyi idegekkel.

- Jagiya, Jagiya nézz ide rám! - Nem reagáltam, csak továbbra is a fehér paplant fikszíroztam. - Na Ri az istenit! Figyelj rám! Ez nem megoldás, érted?

Kopogtak, majd megint és megint. Végül Minhyuk hangja hallatszott a dörömbölés kíséretének, így Kihyun kinyitotta az ajtót.

Az ágyra kiterített képek és a sokat mondó arcaink egyből leharvasztották a két örökvidám fiatal arcáról a legkisebb mosolyt is.  Sunny hozzám sietett, mit sem törődve a párjával, aki Kihyuntól kérdezősködött.

- Na Ri bőröndjét elcserélték, és cserébe ezt kaptuk - mutatott a fotós-kellékek felé, melyek a nyitott poggyászban hevertek az ágy túlsó oldalán. Minhyuk aprókat bólogatva hallgatta Kihyunt miközben a képeket tanulmányozta - az intimeket kivéve, mivel azokról Kihyun elsőképp gondoskodott - , egészen addig, míg Kihyun hangja meg nem csuklott, akkor ugyanis Minhyuk rám emelte a tekintetét. - Na Ri szakított - nyelt egyet - velem. - Erre a mondatra Sunny is ciccegni kezdett, majd bele is kezdett Kihyun védőbeszédének gondolati megfogalmazásába. Közösen indultunk meg - a képekkel a kezünkben - a többiek felé, hogy elmondjuk nekik is a történteket. A hallban ücsörögtek mind, és valamin nagyon nevettek. Mialatt Minhyuk mindent elhadart nekik a kezükbe vették a képeket, néha pedig fel-fel mozdult a szemöldökük.

- És most mi lesz? - I.M hangja töltötte be az egész termet, majd hosszas síri csend honolt a hatalmas területre.

- Nincs név a gépen? - kíváncsiskodott a legidősebb, akinek ötletét meghallva Kihyun akár egy ágyúgolyó, olyan sebességgel indult meg a lift felé. Percekig várhattunk már rá, mikor a recepciós nő jött oda hozzánk. Changkyun angol tudását kihasználva megtudtuk, hogy a szobaszámunk kérdezte, mire nyelvtudás hiányában a többiek kulcsaik felmutatásával válaszoltak, én viszont a távollévő szobatársam miatt ezt nem tehettem meg. A maknae persze kisegített és elmondta a szerencsétlen számot. A kártyája alapján Nancy-nek szólítandó recepciós egy mosolyt küldött felém, majd átnyújtott egy lapot,amin rögvest az aláírás helyére mutatott. Nem akartam semmire sem rávetetni magam, így ismét a komor fiúra hagyatkoztam, aki fordította nekem a papíron található összes szót, a legkisebbtől a legnagyobbig. Az aláírásom arra kellett, hogy tudtukra adjam, hogy megkaptam a nekem érkező csomagot, melyet a dolgozók a szobámba szállítottak. Pont ekkor érkezett meg Kihyun, szinte lángoló fejjel és gyilkos szemekkel. Kétszer vagy háromszor körülnézett és végignézett mindenkin, akit kicsit is gyanúsnak talált.

- Hé, Changkyun - szólította meg - megkérdeznéd ki küldte a csomagot? - huppant le mellém, szorosan, majd a kártyát a kezembe csúsztatta. IM szavait teljesen kizárva néztem a kezemben tartott tárgyra, még a szám is eltátottam kissé. Gondoltam nem azért adta át titkosan, mert mindenkire tartozna, így csak magamban olvastam végig a vérfagyasztó szavakat.

“Örömmel láttam, hogy nem csak az arcod, de a tested is szemrevaló”

Az engem bámuló fiúra néztem, majd mintha egy pillanatra elfelejtettem volna, hogy már nem az enyém, úgy szorítottam meg a kezét, amiben eddig az ajándékkártya volt. A jelenlegi helyzetünk ellenére ez mégis mosolyt csalt az arcára, melynek okát csak mi és Minhyukék tudhatták, hisz a többiek előtt titok volt, hogy olyan, hogy ‘mi’, már csak a mesékben létezik. Megcáfolva az előző gondolatom - miszerint már nem az enyém - kezdte el simogatni hüvelykujjával a kézfejem, aminek hatása nem maradt el, csakúgy, mint máskor sem. A kellemes, lassú, monoton érintés biztonságot adott, olyan védelmet, mely bármikor velem van, még akkor is, ha a veszély után már porzik az út, olyan gyorsan távozott a közelemből.

- Késő van, mi felmegyünk - jelentette ki Minhyuk. Amikor elment Kihyun mellett megveregette a vállát, majd ezután csatlakozott a biztató mosolyú Sunny-hoz. A többiek is lassacskán felmentek a szobáikba, egyedül mi és Hawon maradtunk lent. Ő egy koktélt szürcsölgetett, melyet a hall másik oldalán található bárból kért ki, talán még jóval a megérkezésünk előtt. A zöld italban csak vidáman pezsegtek a buborékok, pont mint a kihaltnak nem nevezhető élet a teremben. Mindenki vidáman beszélgetett és kacarászott, kivéve minket. Bár mosolyogtam, belül sírtam úgy, ahogy talán eddigi életemben még soha. A látszólag nyugodtan görnyedő testem belülről vulkánná válva forrt és dühömtől pattogott bennem a méreg, melynek egyetlen áldozata én vagyok. Kihyun keze még mindig simogatott. Ez zabolázott meg és fogta vissza a kitörést, amihez már közel álltam. Talán ez az, amitől annyira féltem az elején? Fájt, minden egyes szó fájt, vagy lehet csak továbbgondoltam mindent, mivel nekem nem a szavak, hanem azoknak jövőbeli hiánya fájt. Féltem tőle, hogy a folytonos cirógatás abbamarad, már nem dörömböl majd a szívem falán. Talán az rémisztett meg a leginkább, hogy az utolsó, a legfájdalmasabb és legnagyobb koppanás leveri majd a burkot, melybe a neve vésődött, még ott azon a koszos állomáson.

- Menjünk fel mi is, Jagiya! - Hangja a mondat végére suttogásba fulladt, miközben kiejtette a megnevezést. ő is és én is tudtam, hogy mire ez a halkság és a bánatos tekintet, Hawon azonban mintha csak mosolygott volna rajtunk.

- Mi az, nem mered már megszólítani se?

- Nagyon vicces - húzott el az összekulcsolt kezeinknél fogva a liftig, majd az ajtó becsukódása után rögtön bele is kezdett.

- Na Ri, Na Ri, kérlek - suttogott, mintha félne valamitől. A külvilágtól, a reakciómtól, magától, bármitől. - Szeretlek és tudom, hogy meg tudjuk oldani, csak bízz bennem. Itt vannak nálam a képek - nyúlt a zsebébe, ott azonban csak két kép volt a több, mint tíz helyett.

- Menjünk értük vissza, Hawon még biztosan ott van. - A hallba érve viszont Hawonnak és a képeknek is hűlt helye volt…