“...ami mindent, de az égvilágon mindent megváltoztatott.”
Két hónap alatt nagyon összeszoktam a lányokkal, és ellentétben a teóriámmal a fiúkkal is remek kapcsolatot tudtam létesíteni így is. Sokat volt együtt a két banda, aminek nagyon örültem, főleg Kihyun miatt. Mind a két csapat tud rólunk, ahogy Minhyuk és Sunny egymásra találásáról is, akik mint kiderült delfin nyelven kommunikálnak egymás közt, de a lány elmondása szerint csak köszönni szoktak, mert a többit nem értik. A versenybírák és a többi induló nem tudott semmit sem, amit szerettünk volna meg is tartani, amíg csak lehet.
A szobámban ültem éppen, szemben Boneullal, aki épp egy másik bandában rappelő fiúról siránkozott nekem; összetörte a szívét.
A telefonomon megjelent egy üzenetbuborék, miben Wonho írt nekem pár sort, amit lopott pillantásokkal el is olvastam.
Won tokki: Na Ri, ma átmegyünk hozzátok! 18:07
18:12 Nana: Inkább ne!
Won tokki: De látni akarunk! 18:12
18:14 Nana: Én is, de himlős lettem…
Won tokki: Ahj, nyugi cica, tudod, hogy a pöttyös az
igazi! (Ezt Kihyun üzente) Pár óra és ott leszünk, na
szia! 18:15
18:15 Nana: Szia…
- Sajnálom Boneul, nem tudtam őket lebeszélni - öleltem át a lányt. Még pár percig ültünk így, majd egy szomorúan mosolygó Minji lépett be a szobába, azzal a céllal, hogy kicsaljon minket a fiúkhoz. Méghogy pár óra és itt lesznek…
- Menj a szobádba, azt mondom beteg vagy és alszol, jó? - ajánlottam fel, mire felpattant és átment a szomszédos szobába.
- Jobban van?
- Nem, nagyon megviselte. Idő kell neki - sóhajtottam, majd szinte futva indultam meg a földszintre, ahol a fiúk már köszöngettek a lányoknak.
- Cica - ölelt meg Kihyun, közben a nyakamba fúrt feje környékén puszilgatta a nyakamat és a vállamat - hiányoztál, nagyon.
- Szóval himlős, mi? - fordult felénk Hoseok, majd kitárta a karjait, hogy átölelhessen, ezzel elválasztva Kihyuntól, aki gyerekesen nyújtotta ki a nyelvét a másik felé.
- A… - kezdtem bele egy mély levegő után az egyenlőre semmit sem tartalmazó, még körvonalasnak sem nevezhető tervembe, mikor egy kéz ölelte át a nyakamat.
- Na Ri - mosolygott rám nagyra nyílt szemekkel Minhyuk, ám válaszom meg sem várva folytatta - jobban vagy? - ismét válasz nélkül maradt saját szavai miatt. - Én is sokszor vagyok beteg, tudod. Tudom én milyen ez, csak jön és megy, mint a menzesz.
- Ez most fájt, tudod te mi az? - hunytam le a szemeim. Belül nevettem a hülyeségén, azonban az arcomra nem ült ki semmi érzelem, ahhoz túlságosan is zavart Wonho vizslató tekintete.
- Nem, de a nővérem minden fiúja után ezt mondta. Gondoltam ide is jó lesz - vont vállat vigyorogva.
- Na jó lányok, van oka a mai látogatásunknak - csapta össze a kezeit Shownu. Kihyun ismét mellém lépkedett és átkarolta a derekamat, míg a leader belekezdett a beszédbe. - A verseny szervezői a három legjobb fiúbandát felkérték, hogy menjenek el három európai helyszínre, afféle debütációs turnéra, melynek lényege az, hogy népszerűsítsék a csapatokat, illetve a versenyt. Minden résztvevőnek választania kell egy őket kísérő, szintén fellépő bandát, melynél a nem nem megkötött. Mi szeretnénk titeket választani - nézett körbe rajtunk.
- Szerintem mindenki nevében beszélek, ha azt mondom, hogy benne vagyunk - vigyorgott Minji.
- Akkor a Monsta X és a Holly’z mennek együtt. Meghódítjuk Európát! - pacsizott le mindenki mindenkivel, mialatt én Kihyun nyakába borulva ujjongtam.
- Lebeszéltem Minhyukkal, velem alszol, Sunny pedig vele - motyogta a hajamba, én pedig az eddiginél is jobban vigyorogtam, már ha az lehetséges volt.
- Egy baj van, az indulás mindjárt itt is van. Holnap reggel ötkor itt lesz a kocsi értetek, szóval megyünk is pihenni, ti is aludjatok! Sziasztok!
- Sziasztok!
- Szia Jagiya! Holnap reggel találkozunk! - adott egy gyors puszit az arcomra és ment is kifelé az ajtón a többiek után.
Felmentem Boneulhoz, hogy neki is elmondjam a híreket, ami meglepő módon pozitívan hatott rá. Teljesen fel volt villanyozódva, hiszen a nevelőszüleinek városa is a helyszínek közt volt. Ő maga ugyan koreai, viszont a nevelőszülei németek, így Berlin igazi honvágyűző neki, amely talán segít a felejtésben.
Másnap hullaképp másztam be a kocsiba, majd a Kihyun mellett üres helyre, utána pedig a barátom mellkasára.
- Neked is - ásított egyet - jó reggelt! - tette a kezét a vállamra.
- Ja, neked is - dünnyögtem. - Aludhatok rajtad?
- Nem mintha eddig nem ezt kezdted volna el - simított végig a hajam teljes hosszán, ami már nem a vállamig ért, annál kicsit hosszabb volt, körülbelül a lapockámat súrolta.
- Cica, ébredj! - puszilgatott a hang gazdája, mivel elértünk a reptérre, ahonnan megkezdjük hosszas felhők feletti utunkat az egy teljes hónapig tartó együttlét felé.
Még mindig ásítozva szálltam ki a kocsiból, és raktam fel a maszkomat, majd szorosan Kihyun mellett lépkedve húztam a bőröndöm az épület felé.
Az ajtóban néhány versenyszervezőt pillantottunk meg, akiket célbe véve jelentkeztünk le, mint a Monsta X kísérői.
- A hölgyek külön lesznek választva, ugye? - kérdezte hidegen Shownut az egyik öltönyös.
- Természetesen külön szobát kapnak mind.
- Mehetnek, itt vannak a jegyeik - adott egy kupac jegyet a leader kezébe, majd útnak is engedett minket. Rajtam és Kihyunon, illetve Minhyukon és Sunny-n elidőzött egy kicsit, rosszallóan, ám nem szólt semmit.
A reptér számomra teljesen új világ volt. Zsúfolt, levegőtlen, egy hatalmas labirintus, mégis olyan módon tetszetős és izgalmas, hogy azonnal magával ragadott. Észre sem vettem, mikor elengedtem Kihyun kezét, hogy a járat indulásáig fennmaradó egy órámat eltölthessem ennek a csodának a nézegetésével. Az ablakhoz sétáltam, mely egy egész falnyi volt, szépen tisztított és remek kilátást nyújtó; látszódtak a felszállópályák és egy Amerikát célba vevő, éppen felszálló repülő. Teljesen belemerültem a forgó propellerek egyenletes pörgésébe és a hangba, amivel a felszállás járt.
- Szólj, ha végeztél az ijesztgetéssel! - lépett mellém Kihyun, lezserül zsebretett kezekkel, és egy nagyot sóhajtva nézett ki ő is a gép irányába.
- Nem akartalak megijeszteni, csak nagyon kíváncsi voltam, és tudod milyen vagyok olyankor- fogadkoztam.
- Tudom. - Zavart a szűkszavúsága, nagyon is. Tudtam, hogy ilyenkor baja van. Véleményem szerint ez most én és az elkószálásom voltam.
- Tényleg nem akartam elveszni - bizonygattam neki, mintha muszáj volna, mire csak komótosan felém fordult és fáradt szemeit rám vezette.
- Park Na Ri, legyek bármilyen fáradt, azt azért észreveszem, ha elengeded a kezem - sóhajtott - és attól, hogy elengedted, attól követni tudlak, legyen bármekkora a tömeg - nézett körbe. - Másrészt, ott vannak a többiek egy köpésre. Eljöttél körülbelül tíz lépésre - mutatott a távolba. A többiek tényleg ott álltak a cuccaikat szorongatva és nevetgéltek Wonho és Minhyuk “ki tudja megcsapni erősebben a másik bicepszét” játékán. Sóhajtva egyet - a kezem levéve az üvegről - indultam meg a többiek felé. Nem tudom miért de rossz érzés költözött belém, talán nem akartam elhagyni a hazámat, Dél-Koreát, ahol eddigi életemet töltöttem. Féltem a külvilágtól, az európaiaktól, a más kultúrától, az emberek viselkedésétől, mindentől. Ezt az érzést Kihyun és a többiek jelenléte sem tudta elnyomni bennem, talán ezért kerestem megnyugvást egy felszálló repülőben. Talán félek a magasban, vagy a repüléstől, nem tudom.
- Na Ri, jól érzed magad? Sápadt vagy, nem fáj valamit? Kérsz inni valamit, Minhyuk hoz szívesen? - faggatózott Sunny, miközben a hátam simogatta.
- Csak fáradt vagyok - legyintettem. Kihyun épp Jooheonnal beszélgetett, pár lépéssel távolabb, így őt békén szerettem volna hagyni, ezért csak lassú léptekkel araszoltam felé és tettem le az övé mellé a bőröndöm, majd siettem volna el nesztelenül.
- Jagiya, ez? - mutatott a csomagra.
- Vigyáznál rá egy kicsit?
- Igen, de minden rendben? Az arcod, olyan - mutogatott a saját fején - sápadt.
- Rendben van minden - mosolyogtam, miközben a lábaim egyre csak remegtek. Bepánikoltam, nem akartam repülni, nem akartam felszállni a felhők fölé, és nem akartam versengeni a madarakkal, csak itthon akartam maradni. Itt az országban, ahol földhöz láncolva élhetem a mindennapjaim. Amikor neveztem a versenyre azt hittem, hogy be se jutok és nem kell majd idolhoz méltóan repdesnem országról-országra egy-egy koncert miatt. A kulturálatlan mosdóból kiérve visszatértem a többiekhez, akik kissé furcsállva néztek végig rajtam.
- Jagiya, biztos minden rendben van?
- Aham - bólintottam egy aprót, amire Kihyun reakciója csak annyi volt, hogy karon ragadva engem elvezetett a büféig.
- Válassz valamit inni, aztán majd mesélsz! - fordított a kínálat felé, miközben ő mögöttem állva fogta a vállaimat és ajánlgatta a különböző üdítőket.
- Tudunk inni száradt virágot is, vagy van még frissen tépett is, pedig a betondzsungelben vagyunk - parodizálta ki a különböző zöld és növényi teákat, mindezt rezzenéstelen arccal.
- Annyira hülye vagy! - csaptam hátra a kezem a mellkasára.
- Most miért, az például nem fűből van? - mutogatott a táblákra.
- Tudtommal te is ilyet csináltál nekem Kojangban - tudattam vele az emlékeimet egy köhintés után. Ajkai elnyíltak, majd rövid gondolkodás után megszólalt.
- Igen, befüveztelek - nevette el a végét. - Szóval mit kérsz? - váltott gyorsan témát.
- Omija bogyósat.
- Üdvözlöm önöket a Seoul Airport büféjében, mit adhatok? - hadarta el műmosollyal az arcán a pultos. Látszott rajta, hogy nem kedveli a munkáját, főleg a hatalmas sort látva.
- Jó napot! Egy omija bogyós, illetve egy maesil teát szeretnénk - adta le a rendelést, majd a kért összeget. Percekkel később egy tálcával a kezemben ültem le egy székre, velem szemben pedig Kihyun foglalt helyet a saját itala társaságában.
- Hallgatlak!
- Tényleg csak fáradt vagyok, semmi több - kortyoltam a vörös italból, melynek tetején egy díszítő omija bogyó is volt pár levél társaságában.
- Én pedig egy sütőtök vagyok… Az igazat - ironizált.
Fél óra múlva, az idegességtől - és mostmár Kihyun miatt is - feszengve szálltam fel a repülőre, majd kerestem meg az ülésemet. Nem mondtam el Kihyunnak, hogy mi van velem és mi a bajom, így láttam jobbnak. Nem akartam, hogy aggódjon értem, vagy sajnáljon, amiért ennyire be vagyok parázva az egész helyzettől. A helyemen ülve kissé kezdtem megnyugodni és lassabban venni a levegőt. A barátom mellettem rajtam keresztül nézett kifelé az ablakon, mivel az előttünk az ablaknál ülő Jooheon mutogatott neki valami érdekeset.
- Megkérjük utasainkat, hogy kapcsolják be az öveiket és a felszállás végéig ne kapcsolják azokat ki - szólalt meg hangosbemondó.
Megkezdődött a felszállás. A szívem elkezdett félelmetesen gyorsan verni, a feszültség pedig talán most volt a legnagyobb egész nap. Megkerestem a szememmel Kihyun kezét - nem érdekelve, hogy mit fog gondolni rólam - és elkezdtem szorítani félelmemben.
- Cica, eltöröd a kezem - kuncogott, majd mikor az ijedt fejemre nézett hirtelen lehervadt a mosoly az arcáról - baj van, Jagi? - fogta két keze közé az arcom, én pedig csak sóhajtoztam. - Miért nem mondtad, hogy félsz? Ez volt a baj, igaz? Téged és Hoseokot össze kéne kötni az út alatt, és mind a ketten megbarátkoznátok vele - nevetett, majd amennyire csak az öv engedte magához húzott. Így voltunk egészen az út végéig. Közben - hála neki - elfelejtettem azt, hogy hol is vagyok, így a félelmem is elmúlt és boldogan kukucskáltam ki az ablakon, hogy az alattunk lévő homályos tájat láthassam.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése