8. Fejezet - Nosztalgia

“...akár az öntapadós cuppogó plüssök, amikkel a kisbabák játszanak”

Este volt, korom sötét, szálltak a hópelyhek, akár egy fehér porból álló szörnyeteg, úgy alkottak magukból buckákat, és borították be a barna földet. Az apró alig pislákoló lámpa kialudt, mikor az egyik óvó; én csak így hívtam őket, megjelent, és mindenkinek egy apró szóval akart álmot húzni a fejére, hogy a pihentető sötétség nyugtassa őket, és mély álomba ringassa, akár percek alatt.

Az ablak alatt volt a fekhelyem, a keménynek is alig nevezhető matrac, amihez egy kőszerűen szilárd párna, és egy a kinti időjárással párban járó paplan. Hideg volt. Kicsit sem volt olyan, mint otthon, ahol meleg ágyban, a picike radiátorom mellett bámulhattam az anyukám által felfestett világító csillagokat a plafonomon.

A pelyhek fagyott alakban tapadtak az ablakra, a párkány is tőlük lett láthatatlan. Mindent a sötétben is tündöklő fehér, világító hó fedett be. Hallottam a szél susogását, ahogyan sorjában kapja fel a leheletnél is könnyebb csapadékot, majd alkot belőle formákat játékos valója, és megmutatja, hogy nem csak komor és hideg lehet, hanem vidám, és nevetésre ösztökélő is.

Az utcai lámpa hirtelen hányta magából a szikrákat, hangokat adott, ahogyan kiadta magából a fényt adó körték velejét. Hirtelen, a semmiből, úgy ahogy jött, el is ment, és magával vitte a lámpa pislákolva elhaló  világát. Semmi nem világított már, csupán a könnyekkel szétmaratott kölyökképem csillogó szemei tükrözték keservesnek gondolt életem az ablak üvegében, az életet jelezvén ebben a már nyugvó világban, amely körbevett engem. A szobában már szuszogás hallatszott csak, mindenki aludt, hogy másnap ugyanolyan nagy kedvvel ugrálhasson az udvaron, kergethesse a társait, és rosszalkodjon, ahogy azt mindenki teszi ebben a ‘reménytelen’ néven nevezett helyen. Azt mondják itt nincs remény, nem jön érted senki, hisz azért vagy itt, mert senkinek sem kellesz.

Ez az én drámám! Amely folytonos, addig tart, míg az örökkévalóság fogalma ki nem merül.

Felriadtam, az éjszaka közepén. Folyt rólam a víz, gondolom az álmomtól , ami kicsi korom óta facsarja a szívem, ha rá gondolok. Az első éjszakám ott, az árvaházban.

Sokat voltam egyedül, volt, hogy pszichológushoz küldtek, mert hetekig nem szóltam senkihez. Nekem így volt jó. Magamban remekül megvoltam, a homokba rajzolgattam; rendszerint a szüleimet, és minket a bátyámmal, de a többiek ebbe is belenyúltak. Átléptek rajta, megtaposták, nekem pedig olyan érzésem volt, mintha engem döngöltek volna a földbe, úgy, hogy fel se tudjak onnan kelni. Azok a rajzok lettek volna az egyetlen emlékem róluk, olyan hallucinációk amiket a fejemből varázsoltam a naptól forró homokba, így láthattam őket. Egy pici időre végignézhettem magam előtt a kezdetleges pálcikákat, amikkel gyermeki fantáziám olyan remekül szórakozott. Itt egy vonal a kéznek, ott egy a lábnak, és anyára egy szoknya, meg rám is egy ruhácska. Mind egymás kezét fogtuk, és mindenki mosolygott. Apának a kezében egy aktatáska lógott, nyakában nyakkendő kapaszkodott, mint aki egy sziklaszirten fél a zuhanástól, mert ő az is volt. Egy nagy szikla, mindig is annak láttam, egy kődarabnak, akit semmi nem dönt meg, csak tör előre bármilyen mély is legyen az a dzsungel. Majd minden darabokra tört, pont mint az a földgömb, ami apa munkáját segítette. Kirúgták érte, és ekkor a nagy szirt leomlott, mint amibe villám csapott, és széttört. Anyám segített volna, de nem ment neki, apám miatt. Neki nem kellett a segítség, nem kellett a sajnálat, amit anyámból nézett ki. Aznap, mármint akkor, mikor az idilli kép a semminek adta a testét; aznap sokat sírtam. Olyan voltam, akár egy beprogramozott gép, amely csak bőgni képes, keservesebben, mint bárki a világon. Az árvaház lakói rám is aggatták a neveket. Voltam én “könnyben ázó” “Na ma is rí Na Ri”, “Nem fogy el a könnye”, és még sorolhatnám. Évekig, ha visszagondolok, és megszámolom pontosíthatok, kerek két év volt az, amikor könnyes szemekkel ültem minden este az ablakban, és vártam. A nagyira, a bátyámra, apára, bárkire. Csak valakit akartam, aki szeret, és ez ma sincsen másképp. Én csak szeretnék valakit, akiben megbízhatok, valakit, akit kivihetek bemutatni anyának, mint azt az embert, akit választottam magam mellé egy életre. Elvinnék oda egy embert, aki szintúgy szeret, mint én őt, és látja mellettem a jövőt. A szeme előtt van a kép, ahogy egy pici gyerek a kezét szorongatva teszi meg az első lépéseit. Megbízik bennem, és én is biztos támaszra lelhetek, mert nincs titkolnivalója előttem.

Nincs olyan ember aki a fejembe látna, hogy megszámolhassa, hogy hányszor játszottam el ezekkel a gondolatokkal. Én nem számolom meg, mert csak az időt pazarolnám vele. Cikáznak a fejemben a szavak, az érintések, a hiányérzet, a bűntudat,az elveszettség, az igazságtalanság által összeállt kín, amit érzek. Újra és újra a földbe tipor, akkor is ezt tette. A képek, a rajzok, a lábnyomok, amit úgy döntötték le utolsó várfalam is, hogy én nem tehettem semmit.

- Hát te? Baj van? - suttogta Jooheon, aki egy pohár vízzel a kezében csoszogott az ágya felé. Lötyögő nadrágja ringatózott a vékony lábán, elég viccesen festett, de most nem volt erőm nevetni. - Kérsz vizet? - kínált meg, mire csak egy apró bólintással jeleztem, hogy elfogadom. Próbált segíteni, azonban én lerendeztem egy “rosszat álmodtam”-mal, amire gondolom vette a lapot, és elment aludni. Ismét egyedül voltam a gondolataimmal, amik gyorsvonatként száguldottak végig a megviselt agysejtjeimen. Néhány emlékkép, amely feltört a mélyből, hidegrázást váltva ki belőlem. A borzongás végigfutott az összes sejtemen, bizsergetett, olykor fájt, de én csak csináltam tovább.

Nosztalgia.

Négy szótag, angol és görög szavakból eredeztetik a nagyagyú fajtársak, míg én csak ennyit tartok számon róla: fájdalmas. Számomra a fájdalom a sóvárgással, a visszaemlékezéssel kézenfogva sétikál az elmémben, és pont akkor taposnak erősebben engem, mikor amúgy sem vagyok egyenesben.

Az ablak elé kuporodva figyeltem az esőt, amely akár egy türelmetlen vendég kopogtatott az ablak vékony üvegén. Az álombéli hó, amely takarta a kilátást eső formájában hullott alá, és cseppjeivel torzította az utca félhomályban úszó képét. A kezeimen feküdve vettem egyre mélyebben levegőt, majd átadtam magam a külvilág szomorkás valójának, és én is cseppeket hullattam, amiket a fából készült párkány befogadóan eltemetett is, akár a föld az embert, aki bevégezte. Szemem egyre csak a homály, a sötétség lepte be, a sós könnyek már marták a szemem, amik magamat ismerve vörösek voltak. Letagadhatatlan nyomai a sírásnak, ami a kifacsart lelkem kivetülése a világba. De, csakis a rejtekben jön elő, mert fél, hogy megtámadják. Nem akar és én sem akarok gyengének tűnni. Az vagyok, aki erős, akár egy bástya, akit lőhetnek százszor, mégis ép marad. Akarok lenni az a lány, aki eléri amit akar, legyen az bármilyen elérhetetlen is. Legyek valaki, aki képes döntéseket hozni. Egy ember, aki büszkén viselheti a legfejlettebb emlős címet, mert kitűnik egy egyszerű disznó és egy kacsa közül. Valaki aki más. Én akarok lenni az, akiben az emberek megbíznak, mert erős támasz. Szeretnék egy olyan lény lenni, akit egyszer egy a földből alig kiálló kisgyerek anyának szólít. Egy olyan ember is lennék egyúttal, akit egy férfi szeret, azt mondja “Jagiya”, és mosolyt lehet csalni az arcomra. Ez akarok lenni én, de jelenleg a közelében sem vagyok.